Maestro ma non troppo

Olimpiai utórezgés

2010-03-02T10:41:00.005-05:00

Eszem ágában sincs beleugatni abba a rengeteg meddő vitába, ami a napokban errefele folyik a vancouveri téli olimpia eredményei, körülményei, közvetítése stb. kapcsán.
Azt azért nem állhatom meg szó nélkül, hogy az Egyesült Államok mesésen álszent, képmutató olimpiai szövetsége hazaparancsolta egyik sportolóját csak azért, mert egy jót bulizott megérdemelt győzelme után. Ráadásul megparancsolták neki, hogy hazudjon, állítsa azt, hogy önszántából jött haza...
Olyannyira tipikus ez az eset erre az országra, hogy nagyon fáj. Az amerikaiak egy kritikus tömege sajnos képes arra, hogy etikussá, mi több hazafiasan magától értetődővé magyarázza a guantanamói vallatási módszereket, biblikus érvekkel támasztja alá a kapitalista harácsolás gőgjét (templomi tanfolyamok vannak errefele arról, hogy miként bizniszeljünk Jézus utasításai szerint), de szent borzadályba merevedik attól, ha meglát egy meztelen vagy félmeztelen emberi testet, netalán ha valaki aranyéremmel a nyakában a "Team USA" trikót viselve enyeleg egy buliban. Menjenek a fenébe mindnyájan!
Amiről igazán beszélni szeretnék, az a műkorcsolya, különösen annak a zenével való kapcsolata.
Istennek hála eljutottunk egy eléggé kiegyensúlyozott korszakba, hiszen az orosz hegemónia meghasadásával igazán csak most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni.
Olyan dolgokról beszélek, mint a technika, akrobatika, és a művészi kifejezés közötti kényes egyensúly, amely ennek a sportnak annyira sajátossága.
Ha a nagy ugrások szép kivitelezése mellett a kifejezőerő is szempont, sőt, lényeges szempont, akkor egyszeriben nagyon fontos lesz a kísérőzene. Céltalanul borongó semleges zongorafutamokra lehet ugyan szépeket ugrani, de nem lehet a nézővel semmit elhitetni, nem lehet őt meggyőzően elragadni semmilyen más világba. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor az egész hiábavaló, a műkorcsolya szóból nem jön össze a mű- előtag.
És azt kell mondjam, hogy bár eddig is volt sok kiemelkedő zene a különböző nemzetközi versenyeken (és ez gyakran rendkívüli teljesítményhez vezetett), igazából csak most kezdődik a kísérletezés. A vancouveri olimpia szolgált mindenféle példával.
Az egyik amerikai páros például szépen túllőtt a célon, amikor Rossini Stabat Materének zárótételét, az "In sempiterna saecula" duplafúgát választotta ki - természetesen a koregráfia igényeinek megfelelően montírozva.
Nem másért, de ez a tétel az általam valaha hallott két legenergikusabb zenemű egyike.
A kezdőakkordtól a coda előtti hatnyolcados, első tételt idéző részletig az egész egy hatalmasan örvénylő g-moll energiaforgatag. Aki nem hiszi, esetleg nem ismeri a művet, hallgasson bele: http://www.youtube.com/watch?v=PR1rYzZIaFA
Nos korcsolyás legyen a pengéjén, aki vállalja, hogy nyomába ered ennek a hangáradatnak, tartja a tempót, képes ugyanezt az energiát sugározni. Az Evora/Ladvig páros messze lemaradt, folyton az volt az érzésem, csak kullognak a zene nyomában, még akkor is ha a vágás-montírozás gyakran megtörte annak emberfeletti erejét.
Két nagyon sikeres példát is kiemelnék, Mao Asada ezüstérmes japán lány választását, Rachmanyinov cisz-moll prelűdjének zenekari átdolgozását. A tehnikai hibákkal de döbbenetes kifejezőerővel korcsolyázó Asada látványa, Rachmanyinov félelmetes egyszersmind erotikus haláltánca és a kedvenc hangnemem (kissé cisz-moll mániás vagyok) lenyűgözött, páratlan élményt nyújtott, utána percekig nem jutottam szóhoz.
Ugyanez volt az eset - bár nem végig, csak a műsor pár pillanatáig a Davis-White amerikai jégtánc párosnál, ők az Operaház Fantomjának néhány tételéből ragasztottak egy fergeteges lehetőséget maguknak. Az utolsó pár másodperc lélegzetelállító volt.
Az Egyesült Államok színeiben magát negyedik helyre felkorcsolyázó újonc, Mirai Nagasu kitűnő - bár kissé sötét - zenét választott, talán csak a művészi érettség hiányzott ahhoz, hogy Mozart Rekviemjéhez foghatót korcsolyázzon. A zenemű egy része, pár üteme (és az a pár ütem ott volt a montázsban) a halálon túlról íródott, úgy, hogy Mozart ceruzát fogó keze még ebben a világban alkotott, a többi része már nem. És ehhez a zenetörténelemben egyedi pillanathoz akkor is képtelenséggel határos egy tizenéves kislánynak teljes mértekben felemelkedni, ha se ő, se a közönség mit sem tud a darabról, csak hallgatja azt:
http://www.youtube.com/watch?v=swkT07TP-mo
Mindezek után az én következtetésem az, hogy Istennek hála, a műkorcsolya immár egyre kevésbé egyik vagy másik szempont foglya, immár minden számít, és ez így van jól.
És itt téved nagyot Jevgenyij Pljuscsenkó, amikor elirigyli amerikai vetélytársa, Evan Lysacek aranyát, szvanyú szőlő módra négyszeres ugrását emlegetve, amit Lysacek elmulasztott.
Nem, kedves Jevgenyij (szólíthatlak Jenő cárnak?), a műkorcsolya nem CSAK sport, hanem sok minden egyéb. Ha úgy gondolod, javasold, hogy kizáró jelleggel vezessenek be egy mozzanatot, amikoris mindegyiketek kivonul, és ugrik egy négyszereset. De azt állítani, hogy a négyszeres ugrás önmagában pótol mindent, hogy aki arra képes, az jobb mindenki másnál, kicsit egyoldalú szemlélet, nem gondolod?
Evan Lysacek nem ugrott ugyan négyszereset, de tökéleteset korcsolyázott. Te megugrottad a magadét, de szinte egyetlen ugrásod sem volt "tiszta". Dőlt szögben értél földet, nem volt meg a három teljes fordulat, stb. Minden elismerésünk a tied, de azon az estén valaki jobb volt nálad. Előfordul.
És sportszerűségre vallana részedről, ha nem morognál emiatt.
Nem zárhatom le ezeket a sorokat anélkül, hogy szót ejtenék a koreai királynőről, Kim Yu Na-ról, aki egyszerűen fenomenális. Koreainak lenni úgy, hogy az egész ország elvárása a te vállaidon van, és Japánt, az ősriválist kell legyőznöd, olyan teher, ami alatt a legtöbbünk összeroppanna. Talán ilyen lehet a japán kendósok helyzete, amikor a világbajnoki döntőben a koreaiakkal kell megmérkőzniük. Közöttük is akadt egy, aki fenomenálisan, legendásan emelkedett a helyzet magaslatára. Akinek van ideje, nézze meg ezt a dokumentumfilmet, megéri: http://www.youtube.com/watch?v=tPR_L1wG45o&feature=related
Folytatásai oldalt a linkek között, sajnos angoltudás kell hozzá.
Ugyanilyen egyszeri, történelmi teljesítmény volt Kim Yu Na két jégijelenése.
Ez előtt csak fejet hajtani lehet.

Apróságok

2010-01-02T14:52:00.002-05:00

Először is bocs mindenkitől, aki figyelte ezt a blogot, a féléves kimaradásért. Megpróbálom röviden összefoglalni mindazt, ami számomra fontos esemény volt ebben az időszakban. Nyáron odahaza jártunk, sajnos többnyire Sepsiszentgyörgyön. Kolozsvári házunkat ugyanis kiadták bérbe családtagjaim, tehát amíg a kincses városban voltunk, vendégségben laktunk barátoknál (millió köszönet Tyukodi Laci testvéremnek és családjának, valamint Molnár "Frater Botondius" Boti kedves barátomnak, a Visszhang kórus új, nagyszerű karnagyának).
Kolozsvár pedig - minden más nagyvároshoz hasonlóan - nagyon fárasztó, ha nincs hova hazamenni benne.
Nem azt mondom, hogy nem esett jól otthon lenni, sőt, de valahogy nem volt az igazi "otthon".
Miután visszaérkeztünk, költözés. Már a tavasszal lefoglaltunk itt egy tisztességes méretű lakást. Ez egy úgynevezett "townhome", azaz kétszintes kis kégli, az emeleten két hálószoba, lent óriási nappali, konyha, sok kis mellékhelységgel, lomtárral, és ami talán a legjobb az egészben: pici udvarral.
A költözést itt jobbára mindenki maga oldja meg, tehát én is. Szerencsétlen tönkremenőfélbe levő Hondánkba bepakoltunk mindent, ami egyszer belefért, valami 15-20 úttal áthoztunk szinte mindent. Persze, maradt néhány bühü nagy darab, azok kedvéért béreltem egy kisteherkocsit (húúú de fura volt vezetni), Zoli segített és két úttal minden meg volt oldva.
Körülbelül két héttel azután meghalt a Honda. Pontosabban még most is működik, első kulcsra indul, de annyi baja van, hogy kétszer annyiba kerülne a javítás, mint amennyit ér. És mivel közben kaptam egy kis állást (mindjárt részletezem), megbízható járgány kellett.
Nem volt könnyű, mert ismét a legrosszabbkor álltunk neki vásárolni: kb. egy hónappal azután, hogy megjött a diákság és felvásároltak minden olcsóbb és jobb kocsit.
Végül kaptunk egy viszonylag újabb és jó járgányt (Toyota Corolla 2002), csakhát még most is fizetjük az adósságot miatta. Zárójel: láttátok volna, hogyan néztek ránk, amikor beállítottunk Andival, a Marek kollégájával vásárolni. Mármint hogy ő adott kölcsönt. Itt ilyen nincs, az amerikaiak magától értetődően bankkölcsönnel dolgoznak, fel nem fogták, hogy mi miért és hogyan nem...
Erről még csak annyit: nagyon jó érzés olyan kocsit vezetni, amiben minden van ami szükséges, és minden működik is, kifogástalanul... a Hondában az utóbbi hónapokban már semmi sem működött.
Munkát kaptam. Van itt, olyan 50 kilométernyire, Middlebury-ben egy kis zene- és tánciskola. Tavalyig csak tánccal foglalkoztak, idén kezdték el a zenét. Nos ott tanítok gitárt és énektechnikát. Egyelőre kevés a tanítvány, csak keddenként vannak óráim, de az is valami, és én mindig is élveztem a tanítást, főleg ha olyan embereket taníthattam, akiket érdekelt is a dolog.
Télen, ha éppen hóvihar van, kicsit izzasztó élmény kivezetni odáig és vissza. Az út kb. kétharmada autópálya, az utolsó szakasz viszont nem, ráadásul Amish vidék, tehát folyton lovasszekereket kell kerülgetni.
A suliról majd még mesélek, mert van ott pár nyaktörő dolog, amivel én európaiként nagyon nehezen szembesülök.
Mishawakában beköszöntött közben a tél, kb. húszcentis hó van, három napja folyton havazik, és a következő napokra sem jósolnak egyebet. Gyönyörű látvány, de hideg van (most, amikor ezeket a sorokat írom, -9 Celsiust mutat a hőmérő) és a közlekedés is eléggé vacak.
Itthon töltöttük az ünnepeket. tavaly Bostonban voltunk, és úgy döntöttünk, hogy idén itthon maradunk. No azért volt egy kis kiruccanás, mert Karácsony másodnapján elmentünk Chicagóba a Trans-Syberian Orchestra koncertjére. Aki nem ismeri ezt a bandát, az nézzen utána neten. Megéri. A koncertről azt kell mondanom, hogy zenileg is jó volt ugyan (ejha... kedvenc zenészeim egész lajstroma állt a színpadon: Chris Caffery és Alex Skolnick gitárosok, Johnny Lee Middleton basszusgitáros, Vitalij Kuprij és Bob Kinkel billentyűsök, Jeff Plate dobos - egytől egyig frakkban hehehe - , plusz egy vonószenekar, plusz egy kórus, plusz egy egész sor jobbnál jobb énekes), a műsor első fele teljesen karácsonyi volt - a Christmas Eve and Other Stories albumra épült, míg a második fele a friss Night Castle albumra, a show és a látvány viszont minden elképzelésemet felülmúlta. Soha ilyen színpadi produkciót nem láttam még. A teljes színpad moduláris, mozgó részekből állt, minden folyton mozgásban volt, fények, pirotechnika, lézershow... a Carmina Burana alatt lángokban állt a színpad. Érdemes utánanézni a Youtube-on, van pár elég releváns felvétel.
Végül még pár szó arról, hogy miért nem írtam az utóbbi hónapokban: mert otthon is és itt is elég durva dolgok történtek. Mindkét helyen undorító volt figyelni a politikát, a közéletet, és valahogyan nem volt gusztusom az egészhez. Tény, hogy összeszedem magam és pár dolgot mégiscsak megírok, mert ilyen a vezércikkíró...- nem tudom már ki mondta: a vezércikkíró az, aki a csata után jön és lelövi a sebesülteket.
Töltöm én is csőre...

Bürokrácia?????????

2009-06-16T12:25:00.004-04:00

Vannak dolgok, amelyekben Amerika utolérhetetlen, és szerintem mindig is utolérhetetlen lesz. Ezek egyike az a mód, ahogyan itt gyakorlatilag lenullázták a bürokráciát. Ennek hátterében van egy kis sajátos amerikai bizalmatlanság mindenféle hatósággal, hivatallal szemben, hiszen csakis így lehet a természetükből adódóan burjánzásra hajlamos irodák és hivatalok létét a valóban szükséges minimumra szorítani.
A tényekről csak ennyi: költözni készülünk. Új lakásunk július 24-től a mienk, viszont a mostani még augusztus végéig szintén a mienk (ha annál korábban lemondjuk ráfizetünk).
Az új lakásba nem költözhetünk be, ameddig nevünkre nem iratjuk a villanyt és a gázt. Ugyanakkor, mivel "részletekben költözünk" itt, a régi lakásban is szükségünk lesz ezekre a szolgáltatásokra.
Mindezt nehezíti, hogy szombattól úgyszólván augusztusig Romániában leszünk.
Sebaj kérem, írd és mondd: tíz perc alatt (ameddig eltartott, hogy a kedves hivatalnok kitöltött egy egyszerű formanyomtatványt) villanyáram ügyben minden el volt előre intézve. Július 24-től nevünkön az új szerződés, augusztus végéig tart a régi.
Sőt, az sem volt gond, hogy előre kifizessük a még meg nem érkezett júniusi számlát: pár dollárral többet fizettünk a megszokott összegnél, amennyiben a számla kevesebbet mutat, a következőből majd levonják. Mindezt tíz perc alatt, egyetlen okmány, papír, igazolás felmutatása nélkül.
Holnap betelefonálunk a gázművekhez is. Állítólag meg sem kell személyesen jelenni...
Amerika korántsem fenékig tejfel, aki úgy indul ide, hogy na aztán hanyattfekszem a zöldellő gyepen és valaki majd tömi a számba a kolbászt, az alaposan pofára fog esni. De vannak dolgok, amelyek minden elvárást és romániai hátterű elképzelést felülmúlóan jól működnek.
Legalábbis az ügyintézés ilyen. Romániában mikor lesz lehetséges tíz perc alatt, egyetlen okmány nélkül a nevünkre iratni a villanyáramot???

Amerikai közlekedés

2009-06-14T18:34:00.004-04:00

Amerika a gépkocsi országa, az amerikai életmód ugyanúgy kötődik az automobilhoz, mint az őslakosoké a bölényhez: elképzelhetetlen anélkül, és ha valaki vagy valami elveszi a gépkocsit Amerikától, ugyanolyan kilátástalan helyzetbe kerül mint amilyenbe az indiánok kerültek, amikor a fehér ember számolatlanul gyilkolta halomra a prériken egykor tízezres csordákban bóklászó patásokat.
Ha az európai ember amerikai közlekedésre gondol, akkor - jórészt a filmek hatására - lelki szemei előtt zsúfolt nagyvárosi utca jelenik meg, gőzölgő sűrűn megpakolva ötméteres járgányokkal, szitkozódó taxisokkal, üvöltöző bajszos rendőrrel és se vége se hossza tülköléssel.
Ki kell ábrándítanom mindenkit. A leírt utcakép bizonyára előfordul, sőt, egészen sűrűn látható mondjuk Bronx vagy San Francisco egyik zajos csomópontján, de Amerika egészére abszolut nem jellemző.
Ami a leginkább megszabja az amerikai közlekedés (és sok minden más) jellegét, az a rengeteg hely. Az amerikai soha nincs helyszűkében, soha nem kell egy nagyszabású projekt, befektetés, beruházás, infrastruktúra-fejlesztés méreteit a rendelkezésre álló kevés hely miatt csökkentenie. Ez nem szempont. Nincsenek ötszáz éves műemlék-épületek, nincsenek elmozdíthatatlan, elköltöztethetetlen szimbólumok.
Az utak, a sávok szélesek. Minden nagyobb út közepén letérősáv van, azaz olyan sárga vonalakkal elkülönített sáv, amely csakis azért létezik, hogy ha valaki a túloldalon levő üzlethez, vagy a balra nyíló kisutcába le akar térni, akkor ne kelljen a saját haladási sávján leállva a mögötte közlekedőket szintén megállásra kényszerítse. Szépen balra jelez, rááll az üres letérősávra, és kivárja, amíg biztonságban letérhet.
Szinte mindenhol, minden irányban van legalább két sáv. Ez azt jelenti, hogy az előzés fogalma, úgy, ahogy mi azt megszoktuk, itt majdnem ismeretlen. Aki gyorsabban haladna, mint az előtte levő, az egyszerűen sávot vált.
A jelzésrendszer nagyon komplex, észszerű, és néhány egészen vad kivételtől eltekintve úgy van megoldva, hogy a csökkent értelmű sem jöhet zavarba. Azért írok kivételekről, mert akadnak itt olyan helyek, ahol például két nagy sugárút, egy kisebb keresztutca és egy vasútvonal keresztezi egymást, a rengeteg jelzőlámpa között pedig ember a talpán, aki kapásból rájön, melyik szól neki.
A sebességhatárok többnyire észszerűek, a rendőrök pedig meglehetősen toleránsak. Ha a 30 mérföld/óra övezetben 35-el hajtok, rám sem hederítenek, az simán belefér a pakliba. 37-38 körül már valószínű, hogy megállít, de megúszom egy figyelmeztetéssel. 40 felett már jön a borsos büntetés, ám az alkalmazott eljárástól függetlenül a rendőr a végtelenségig kedves, udvarias, nem csinál személyes sérelmet a dologból.
Pár dolgot viszont tudni kell annak, akit a rendőrség megállít.
Először - ez azt hiszem egyértelmű - bármit is rejtegetsz, a legnagyobb őrültség amit ott és akkor elkövethetsz, az a menekülés. Se vége se hossza annak a bűnténylistának, amellyel saját vádiratodat terheled, és úgyis elkapnak. Tehát ha vijjog a sziréna, villog a lámpa, azonnal lehúzni az út szélére.
Nem szállunk ki a kocsiból! A motort lekapcsolva kezünket látható helyen a kormánykeréken tartva várjuk amíg a rendőr hozzánk ér.
Senki a kocsiban ülők közül ne kajtasson a csomagjában vagy zsebeiben, a kezeit tartsa látható helyen.
Ezt az elvárást akkor fogjuk igazán megérteni, ha megtudjuk, hány amerikai rendőrt puffantanak le minden különösebb ceremónia nélkül, rutinszerű közúti ellenőrzések alkalmával.
Muszáj pár szót ejtenem a gépkocsikról is.
Amikor idejöttünk, órák alatt beláttuk, hogy a legsürgősebb teendőnk a gépkocsivásárlás. Szerencsére az ehhez szüséges internetkapcsolat egy nap alatt megvolt.
Tehát ha valaki ideköltözés utáni sürgősségi listát kér tőlem, kapásból annyit mondhatok:
1. internet, mivel anélkül nem csak hogy nem jutsz ajánlatokhoz, lehetőségekhez, de a tökéletesen négyzetrács alakú városnegyedekben a google maps nélkül percek alatt eltévedsz. Egyik utcasarok pont ugyanolyan, mint a másik.
2. gépkocsi, amikor az megvan, elkezdhetsz Amerikában élni.
Ne számíts a tömegközlekedésre, hacsak nem valamelyik nagyvárosban, Bostonban, Chicagóban vagy hasonló helyen vagy. Valószínűleg van valamilyen buszhálózat, de nem túlságosan használható, nincs sok esély rá, hogy az óriási területet lefedő 8-10 buszvonal egyike pont a lakhelyed és a munkahelyed (iskolád stb.) között közlekedik.
Tehát a gépkocsivásárlás egyszerűen elengedhetetlen.
Zárójel: gyerekkoromban, a Daciák, Trabantok, 650-es Fiatok , és Zsigulik világában néha kezünkbe került egy-egy nyugati gépkocsis folyóirat. És elálló lélegzettel bámultuk a hatalmas, 5-7 méteres szörnyetegeket. Mi, fiúk sokan szakértői lettünk olyan gépkocsimárkáknak, amelyekkel élőben soha de soha nem találkoztunk, betéve fújtuk a Chevroletek, Pontiac-ok, Chrysler-ek stb. különböző típusait, a motor jellemzőit.
És ehhez képest, amikor 34 éves fejjel idekerültem, az első tanács, amit kaptam ez volt: nehogy amerikai kocsit vegyetek!
Egy vallás omlott össze bennem, amikor ismerősök sorban panaszolták, mennyire megbízhatatlan, rossz minőségű, tonnányi benzint fogyasztó és állandóan elromló járgányokat gyártanak Detroitban és környékén. Japán kocsit kell venni - volt az általános verdikt.
Zárójel bezárva.
Európai ember a kézi váltóhoz van szokva. De nem én. Már odahaza sem szerettem, és sóvárogva vártam a percet, amikor a kuplungpedált és azt a botszerű izét elfelejthetem.
Meglehetősen egyedül vagyok ezzel, ahány európait ismerek itt, valamennyien kézi váltós kocsit vásároltak.
Érvelésüket értem (ellenőrizhetőbb a kocsi, kisebb a fogyasztás, érzem hogy vezetek, olcsóbb ha elromlik stb.) csak éppen nem teszem magamévá. Az a plusz figyelem, amit az útnak szentelhetek, kárpótol azért, hogy például a járgány esetenként 3000 körüli fordulatszámon vált, hogy 2000 fordulatszámon fokozattól függetlenül csúnyán kerreg egyet.
Apropó, figyelem. A közlekedés itt nagyságrendekkel fegyelmezettebb, mint amit odahaza megszoktunk. Nem az őrültek hiányoznak, hiszen ez az internacionális mennyiség itt is jelen van, hanem az ügyeskedők, a kibúvó-bebúvó, "kabbé az előnyödet", "tűnj a francba az ócska járgányoddal az SUV-m elől" típusú, utat és mindent magukénak tekintő közúti vadállatok.
Ha egy héten két tülkölést hallok, az sok, az én kocsimban például nem is működik a duda.
Ha valakinek valahol valami miatt meg kell állnia, a háta mögött érkezők türelmesen kivárják, amíg elhárul az akadály. Nem verik meg, nem üvöltik vissza az anyjába és nem felejtik a kezüket negyedórára a tülök gombján.
Még akkor is ritkán szól a duda, ha némely ténsasszony (ez sűrűn előfordul) a piros lámpánál a vezetőülésről hátrafordulva éppen gyereket nevel, és nem veszi észre, hogy zöldre váltott.
Általános negatívumként viszont megjegyezhetem, hogy a vezetés itt hatodrangú tevékenység. Közben gyereket nevelnek, telefonálnak, a szemüket festik, sms-t írnak, tehát nem árt vezetés közben figyelni a többi gépkocsit. Ha részegen imbolyog a sávon, jobb tartani mögötte 2 másodpercnyi távolságot.
Ugyancsak negatívum, hogy sávváltáskor, de néha még kanyarodáskor is, az indexelést afféle fakultatív javaslatnak tekintik, és nagyon gyakran mellőzik.
Végezetül szót kell ejtenem néhány frappáns szabályzati-berendezési különbségről.
Először is, a stopplámpák nem az út jobb szélén az oszlopon ücsörögnek, hanem az útkereszteződés túloldalán, kábelen függnek. Tehát piros lámpához közeledve ne úgy számoljuk a fékezést, hogy valahol a lámpával egy vonalban kell majd megállni, hanem jóval hamarabb.
Más fontos tudnivaló: kvázi-egyenrangú útkereszteződések esetén mind a négy irányban STOP tábla van, ahol mindenkinek meg kell állni (neeeeem... nem csak enyhén lassítunk, teljesen le kell állni, ennek elmulasztását igen drasztikusan büntetik). És hogyan tovább? - tudom, jobbkézszabály - vágná rá mindenki...
NEM !!!
A jobbkézszabályt Amerikában el lehet, sőt, el kell felejteni.
Az megy tovább először, aki elsőként ért oda, egészen pontosan az, aki először állt le teljesen.
Ha ketten tökéletesen egyszerre értek oda, akkor - és csakis akkor működik a jobbkézszabály.
És ebből nem szoktak balesetek származni, mert nem az történik, hogy mindketten úgy vélik, ők értek oda hamarabb, hanem ellenkezőleg, a legtöbbször mindketten jelzik, hogy előreengedik a másikat. Amelyik hamarabb jelzett az kivár... így jár, aki udvarias.
További érdekességek: a villanyrendőr piros jelzésénél - hacsak nem tiltja külön felirat - szabad jobbra fordulni - persze csak a saroknál való teljes leállás és a szabad, biztonságos lehetőség kivárása után. Ugyanakkor a balra térés csak akkor akadálytalan, ha a zöld jelzést nyíl alakú lámpán kapjuk. Ha nem nyíl alakú, akkor előnyt kell adni a szembe jövő forgalomnak.
Ezzel nagyjából megírtam azt, amit az itteni gépkocsis közlekedésről feltétlenül szükséges tudni. A többit meg kitapasztalja majd az, akit erre vet a sorsa.

Na akkor most kipakolok...

2009-05-18T22:11:00.005-04:00

Nem kell megijedni, csak az amerikai zenekultúrától lett nagyon tele a lila csíkos fürdőgatyám.
Egy álló évfolyamon keresztül énekeltünk a Notre Dame egyetem liturgikus kórusában. Nagyszerű együttes, óriási potenciál, szinte korlátlan lehetőségek.
Sajnos két hatalmas gonddal kell megütközni. Az egyik az, hogy bár mindkét karnagy ragyogó szakember, kitűnő előadó és pedagógus, egy valamihez egyikük sem ért: a vokál-pedagógiához. Bemelegítés és hangképzés címén annyira fárasztó dolgokat műveltetnek, hogy az engem teljesen elkeserít. Volt egy kritikus pillanatom, Húsvét reggelén. Már azelőtt, Nagycsütörtöktől kezdve minden egyes nap - írd és értsd - HÉT ÉS FÉL ÓRÁT énekelt a kórus. Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy belássuk: ezt nem lehet büntetlenül megtenni egy emberi hanggal, és főleg, nem lehet elvárni, hogy a harmadik nap végén ugyanúgy szóljon minden, mint a legelején.
És akkor Húsvét reggelén, amikor mágiára lett volna szükség, hogy a kórust még egyszer, utoljára énekképessé pofozzák, a karnagy nekilátott a legfárasztóbb kromatikus szolfézsgyakorlatoknak...
Nem akarom részletezni mi és hogyan hangzott el az esti Vesperáson... sírhatnékom volt.
A másik nagy gond az ízléssel van.
Úgy tűnik, az amerikai kóruskultúra nem hajlandó ismerni semmit Palestrina és a 20. század között. Amikor nagy nehezen bekerült a repertoárba két Mendelssohn (Verleih uns Frieden és Richte mich Gott) és egy Bach tétel (Ruht wohl a János-passióból), láthatóan nem rajongtak érte, már attól is frászuk volt, hogy németül kell énekelni. Speak English, or die. Azon kívül még egy Mozart Laudate Pueri (A Vesperae solemnes de Confessore K339-ből) volt az egyetlen klasszikus darab. Ezzel, hat-hét tucat reneszánsz hömpöly meg ugyanannyi izzadságszagú kortárs darab mellett le volt tudva a barokkot, a klasszicizmust és a romantikát felölelő háromszáz év zenetörténelme.
Végigénekeltünk pár tucatnyi névtelen kortárs angol meg amerikai szerzőtől iszonyatosan lapos, öncélúan disszonáns és üres, semmitmondó darabokat.
Ne értsenek félre: akadt ott jó mű is. John Rutter Winchesteri Te Deuma, vagy Edgar Bainton And I Saw a New Heaven című darabja például csodálatos. Ugyanolyan nehéz és disszonáns művek, de mindennek értelme van, és súlya, hatása van, ha úgy tetszik, katarzisa.
Mindennek a tetejébe a hetvenes taglétszámú kórussal állandóan gregoriánt énekeltetnek. A laikusok kedvéért elmondom: gregoriánt legfeljebb csak kamarakórus méretű együttes tud jól előadni, ahol a tagok alaposan össze vannak szokva, érzik egymás lélegzetét, és ismerik a gregorián előadásmódját. Másképpen holt unalom, se vége se hossza kornyikálás lesz az egész, arról nem is szólva, hogy hetven diák között mindig akad legalább egy, aki minimum egy hangot melléénekel. Az egyszólamú, tökéletes homogén hangzásra törekvő gregoriánban pedig a félreénekelt hangot a süket is meghallja.
Néha odarámoltak a templomba, a nagyszerű orgona mellé egy kisebb fúvóskart. Kezdtem tudomásul venni, hogy itt középút nincs, itt vagy lassan és halkan hömpölyög a zene, vagy dörög és harsog minden.
Az utolsó cseppet ebbe a pohárba pénteken zuttyantották bele, az évzáró szertartáson. Az egyetem kórusai mellé ugyanis odacsődítették a (szerintem) kontinens egyik legnagyobb fúvószenekarát.
Zárójel:
Nincs a zenében rosszabb találmány széles e világon, mint a rezesbanda. Négyes sorokban való masírozásra alkalmas, de semmi egyébre nem, zenére, igazi zenére pedig biztosan nem. Ez az ízléstelen monstrum összesen két árnyalatot tud produkálni, a fortissimót és az ájult káoszt.
Tehát ha nem harsog fülrepesztő hangerővel, akkor halkan nyivákol, bizonytalan lesz és ritmikailag esik szét. Kivételhez még nem volt szerencsém.
Zárójel bezárva.
Odacsődítették tehát a félteke legnagyobb rezesbandáját, hogy amit csak lehet kísérjen, azon kívül meg saját darabokkal "gyönyörködtesse" a népet. Hogy ezek mik voltak? - többek között Mozart Ave Verum Corpus-a (igen, a világ egyik legszelídebb, legmelegebb kórusműve, rezesbandán), meg Bach Ária a g-húrra. Utóbbi nagyjából felismerhetetlen lett, mert valaki ügyeskedett, és megbuherálta a művet, teletömte plusz szólamokkal, hogy a szerencsétlen szaxofonisták meg a basszusklarinétosok is játsszanak valamit.
Mindennek a tetejébe, hogy mindenki produkálhassa magát, két művet az általam valaha látott legrosszabb karmester hadonászott végig. Soha ilyen kétbalkezes fickót nem láttam, még elsőéven a Zeneakadémián sem.
Borzalmas produkció volt, egyedüli vigaszt csak a kivételesen jól sikerült Elgar O salutaris hostia jelentette.
Végiggondolva a dolgot, ez kicsit olyan mint a féltrágár átok: ha van mivel, ne legyen kivel.
Itt, Amerikában, ahol mindenre van lehetőség, pénz és jószándék, annyira hiányzik a jó ízlés és az igényesség, hogy ezt nem tudom hova tenni.
Sok minden szerepet játszik ebben. Kiemelném a dzsesszt, amely egyfajta amerikai népzeneként bevonulva a köztudatba, összeszövődik a patriotizmussal. Dzsesszesen játszani, annyi mint amerikaiasan játszani, és ez sajnos sok esetben eldönti a vitát.
A másik, a nagyzási hóbort, a bizonyítási vágy. Mi az ördögre jó egy száztagú fúvószenekar mint arra, hogy megmutassa: nekünk aztán nem kell spórolni!
Az eredmény szomorú: ebben az országban nem igazán tudnak mit kezdeni olyan szerzőkkel, mint Charpentier, Schütz, Buxtehude, Bach (!), de néhány kivételtől eltekintve még Haydn is gondot okoz. Nem is nagyon kínlódnak vele. A reneszánsz hömpölygés az jó, mert hatalmas.
A harsogás is jó, mert hatalmas. Ha nem hatalmas, akkor unalmas. És nem amerikai.
Az amerikai zene kicsit olyan így, mint az amerikai sport (speciel, az amerikai foci): látványosan brutális, erőmutatványra, fizikai teljesítményre és gyötrő bizonyítási vágyra épül.
Ez pedig végtelenül elszomorít...

Obama beszél és értem amit mond

2009-05-01T12:00:00.003-04:00

Na ez kicsit magyarázatra szorul(hat).
Letelt az elnöki mandátum első száz napja, és a hagyománynak megfelelően Barack Obama beszámol arról, amit sikerült megvalósítani, és arról is amit nem. Mindez sajtótájékoztatón.
Eddig semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy ez már talán a hatodik sajtótájékoztatója, amivel nagyjából egyenlített: ifjabb Bush a nyolc évnyi elnökség alatt összesen ha tartott ennyit.
A vicces az egészben az, hogy nekem közben sürgős teendőm van, tehát a számítógép előtt ülve meglehetősen figyelemigényes dolgokat művelek, és csak fél füllel hallgatom, amit mond.
És mégis mindent értek, amit elmond. Időnként hangosan felröhögök a jó humorán, gusztálom a finom iróniát, amivel a kekeckedő republikánus főideológusoknak a képére fagyasztja a vigyort.
És felmerül bennem a kérdés: mi az ördögért nincs otthon ilyesmi?
Otthon az átlagpolitikus magyarul vagy románul beszél, én mindkettőt valamicskével (még mindig) jobban értem mint az angolt.
És mégis, otthon feszülten kell figyelnem, amikor a politikus álmosító hangsúllyal löki az amúgy nem értelmetlen szöveget kb. így: "legfontosabb prioritásunk implementálni azokat a kormányzati programokat amelyek az uniós források, különösen a kohéziós alapból származó finanszírozási lehetőségek hatékonyabb abszorbeálását eredményezik stb. stb."
Ha odafigyelsz, érted mit mond, de nagyon, nagyon kell figyelni. És utána, amikor leülsz cikket írni, az egész mondandót le kell fordítanod lehetőleg a Mari néni nyelvére.
Miért nem kell itt ezzel kínlódni?
Miért nézheti végig Obama sajtóértekezletét élő adásban, fordítás és magyarázatok nélkül minden átlagosan intelligens amerikai polgár?
Miért értem érvelését-okfejtését akkor is, ha csak fél füllel figyelek oda?
Lehetséges-e hogy azért, mert közölni akar valamit, és nem csupán teljesíti azt a kínos politikusi elvárást, hogy olykor sajtót és népet tájékoztasson?
Lehetséges-e, hogy nagyságrendekkel kevesebb rejtegetnivalója van?
Lehetséges-e, hogy nem akarja lustaságát és magatehetetlenségét fantasztikusan hangzó és bonyolult körmondatok mögé rejteni?
Érdemes elgondolkozni rajta.

Susan Boyle és a szavak

2009-04-26T11:39:00.003-04:00

Ha van valami, amit itt, Amerikában a bosszantásig túlhajtanak, az a politikai korrektség. Ez részben neveltetés kérdése, ugyanúgy mint az amerikaiak sajátos műanyag mosolya: egy széthúzott száj a "cheese" szónak megfelelően, üres tekintettel párosulva. Nem kell annak kifejeznie semmit, egyszerűen hozzátartozik a kommunikációhoz, megolajozza azt, és kész. Kedvességüket nem gondolják komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolnak semmit se róla, egy automatizmus, egy beidegződés az egész.
Ez működik a szavak szintjén is, és a tipikus amerikai lassan semmit nem nevez a nevén. Mondok egy szélsőséges példát.
A mai prédikáció a Szent Szív Bazilikában Susan Boyle, a brit énekesnő-hamupipőke sztorijával kezdődött, valaki elküldte a páternek a youtube linket.
Ő meg így ecsetelte az új sztár fizikai megjelenését: szépsége nagyon közönséges...
Majdnem elröhögtem magam, pedig sírnivaló. Erdélyben, sőt, a világ szinte összes többi részén simán kimondták volna (még a pap is, azt hiszem), hogy csúf mint a fekete éjszaka... Mert ez a nagy igazság, sértés, sértődés mellőzve.
Én nem igazán értem, mi értelme van ennek a nyakatekert fogalmazásnak, hiszen az egyetlen dolog, ami megváltozik ezzel, az a szavak hangzása. Az értelmük UGYANAZ MARAD. A pap is, a hívek is ugyanazt értették a körmönfont költői húzás alatt, és maga Susan Boyle is azt értette volna, ha történetesen jelen van: csúf, mint a fekete éjszaka.
Miért bosszant mindez? - mert lassan már semmi nem jelent semmit, illetve minden mást jelent, mint eredetileg, és az egész nyilvános beszéd átalakul valamiféle borzasztó szövevénnyé, komplikált lokális, kultúrafüggő konvenciók halmazává, ami a bennfentesek számára ugyanazt a kegyetlen igazságot tartalmazza a kedvesség és a jóindulat álságos álarcába bújtatva.
Iszonyúan finom árnyalatok alakulnak ki, és ezt az érzékeli igazán, aki idejön több-kevesebb időre. Angolul kitűnően beszélő külföldiek szájából elhangzó, teljesen jóhiszemű, ártalmatlan mondatok sértődést okoznak, mert súrolják valamelyik tudatban-tudatallatiban rögzült igazságkerülő mellébeszélési forma határát. A másik oldalról szemlélve pedig, az amerikaiak nem értik, hogy az a sok lüke külföldi, aki jól beszél angolul, miért nem reagál arra a sok finom utalásra, ami az ő esetükben már ezerszer meghúzta volna a vészcsengőt. Meg sem fordul a fejükben, hogy nincs genetikailag-nevelésileg beépített átértelmező gépezetük, hogy a szavakat egyszerűen a szótári értelmük-értelmeik szerint emésztik meg.
És a legszomorúbb az, hogy ez teljesen áthidalhatatlan, egyszerűen értelmetlen azzal próbálkozni, hogy elmagyarázzuk egy amerikainak: figyelj, haver, mi őszintén beszélünk, a szavak értelme nálunk a legtöbbször az, amit az értelmező szótárban megtalálsz. És ha azt kérded "hogy vagy?" (amit minduntalan kérdeznek, választ nem várva rá egyébként), hát nem fogom azt mondani, hogy nagyszerűen. Nem, nem haldoklom, nem tartom a zsigereimet a markomban, egyszerűen csak gyatrán vagyok, mert rosszul aludtam, nem ittam elég kávét, vagy fáradt vagyok, vagy mittudomén. Lehet, csak annyi a bajom, hogy bosszant a sok mellébeszélés...

Boldog négyzetgyöknapot!

2009-03-03T10:02:00.002-05:00

Ez nem vicc. A CNN ma reggel ezzel köszöntötte nézőit. A dolog magyarázata a dátumban keresendő, 3.3.09, tehát háromszor három az kilenc, kilenc négyzetgyöke három.
Most erre kétféleképpen lehet gondolni. Egyrészt, a súly a sok lüke amerikaiba, aki ilyesmiket talál ki és mond el komolyan. Másrészt, irigyelhetjük és még sokáig fogjuk irigyelni őket azért a pihent agyi-lelki állapotért (válság ide vagy oda), amelyben ilyesmiken törhetik a fejüket, nem azon, hogy mit főznek holnap...
Csak belegondolok, mit szólna valaki odahaza, ha Boldog Négyzetgyöknapot kívánnék neki...?
Van időm gondolkozni rajta, mert legközelebb 2016. április 4-én lesz alkalmam, és ha azt elszalasztom, akkor majd 2025. május 5-én...

New York felé félúton...

2009-01-18T15:22:00.002-05:00

Először is BUÉK minden jóravaló embernek!
Mostan akkor elmesélem, hogy mitől lett nekem...
Na nem, ezt már túl sokan használták. Inkább arról mesélek, miért nem láttuk New Yorkot karácsony előtt egy héttel.

Előzmények

Bostonba készültünk sógornőmékhez, Erzsóékhoz az ünnepekre. A terv az volt, hogy karácsony előtt egy héttel beugrunk két napra New Yorkba. Indulás előtt egy héttel ajándékvásárlás, ilyesmi. A Grape road-on, egy könyvüzlet előtt álltunk a parkolóban. Hideg szél, apró szemű csípős eső, vaksötét... gyerünk gyorsan.
Az első és a hátsó ablakon úgy-ahogy láttam, az oldalsók teljesen bepárásodtak, ahogy beültünk a kocsiba. Kulcs, lámpák, sebesség, kormány, helyben fordulok az üres parkolóban...
BEEEEEEEEENNNNNNGGGGGG !!!!!!!!!!!!!!
A villanyoszlopot akkor láttam meg, amikor nekimentem.
Kiszállás, kárfelmérés... hát... az ütköző repedt és nagyon görbe, de semmi se folyik a kocsiból, nem gőzölög, nem füstöl, nem sziszeg.
Szerencsére itt az államnak nincs üldözési mániája, nem kell minden koccanással rendőrt látogatni, senki se törődik azzal, hogy hol és hogyan törted össze a saját kocsidat.
Másnap bádogost keresek. Kiderül, hogy vagy ütközőt cserélek, vagy hagyom úgy, ahogy van. Leesni nem fog, Bostonig kibírja.

Események

Ezzel a részével nem is volt gond. A Honda simán elgurult Mishawaka (IN)-tól Palmerig (MA), ahol Erzsó férjének, Pete-nek a szülei laknak.
New York fele félúton azonban - pontosabban New Havennél kemény dugóba akadtunk. Négy sávon centinként araszoltunk,. amikor hirtelen erős kerregő hang közölte, hogy baj van a kocsival. Gurulni gurult, csak az a kerregés...
Pete tippje az volt, hogy egy szíj szabadult el. Nem részletezem, hogyan húztunk le New Havenbe egy kajáldába, hogyan telefonáltuk körbe akit csak lehetett.
A próféciák vészesek voltak: ha a szíj szabadult el, akkor hamarosan szétesik minden, stb.
Aztán Pete egyik mérnök havere ráhümmögött a valóságra: valószínűleg az ütközésnél begörbült a hűtő, és most hozzáér a ventillátorhoz.
Az első útbaeső szerelő megerősítette Ben diagnózisát.
Visszafordultunk.
A visszaúton elszabadultak az események. Kerregés többé nem volt, hiszen a sima forgalomban a ventillátor nem kapcsolt be. Ellenben egyszer csak jelzőlámpák nélkül maradtunk, aztán valaki szólt, hogy a földön húzzuk az első sárhányó gumi belsejét...
Kezdtünk izgulni, hogy hazaérünk-e egy darabban...
Palmerben megbütykölték a járgányt, a jelzőlámpa csak azért nem működött, mert kiégett a biztosíték.

Utózmányok

Az új év első hétvégéjén hazajöttünk. Útközben még négyszer kiégett a biztosíték, és hiába vásároltam egy csomaggal Buffalo (NY)-ban, kezdtem kifogyni a tartalékból.
Eszembe jutott, hogy mindjárt jön Cleveland (OH). Ott meg százszor eltér az autópálya, egyesül, szétválik, párszáz méterenként sávot kell váltani, stb. Jelzőlámpák nélkül ez öngyilkosság.
Szerelőt kerestem, és viszonylag hamar találtam is.
Az történt, hogy az ütközésnél, a jobboldali jelzőlámpa egyik szeme kiesett (nem nagy gond, van másik...), de a szálak ottmaradtak, és valahányszor összeértek...
Miután a szálakat leragasztották, gondtalan és sima utunk volt hazáig.
Tanulság: bármilyen pici gond van, apró koccanás, ne hidd el, hogy nincs gond a kocsival, amíg egy szaki meg nem nézte. Sőt, előfordulhat, hogy még azután is tartogat meglepetéseket...

Volt egyszer egy Amerika...

2008-11-05T10:54:00.000-05:00

www.szabadsag.ro

Volt egyszer egy Amerika, amely homályos kincsek kusza ígéretével mágnesként rántotta magához és nyelte el az óvilág álmodozóit, rablóit, szerencsétleneit és szerencselovagjait. Gyönyörű földjén véres történelem bontakoztatta ki eseménydús öt évszázadát. Először az őslakosság esett áldozatul a tengeren túlról jött civilizált fehér emberek mérhetetlen kapzsiságának. Ma ellátogathatunk a rezervátumokba és megtekinthetjük, mivé lettek: múzeumi néppé, amelynek kézműves csecsebecséit kegyes leereszkedéssel vásároljuk meg Santa Fé főterén.
Volt egyszer egy Amerika, amelynek álmot látó pátriárkái magasztos alapító okmányaikkal megteremtették a korlátlan lehetőségek hazáját, olyan időkben, amikor Európában még kelekótya királyok marakodtak egymás trónjáért.
Beleálmodták a rabszolgaság átkát is, szégyenbélyegül hagyva azt utódaikra.
Álom-Amerika földjén hány ezer fekete bőrű emberi lény ontotta vérét-verejtékét és lehelte ki Isten adta lelkét a fehér civilizáció láncai alatt? – ember meg nem mondhatja.
Volt egyszer egy Amerika, amely kalandvágyók, elégedetlenek tömkelegét csalogatta partjai felé a meggazdagodás délibábjával. A múlt és a jelen éhenkórászai, milliárdosai mind, mind ennek a földnek köszönhetik a tegnap küzdelmeit, a ma sóvárgását és a holnap ígéretét.
Apáink, nagyapáink felnéztek rá, irigyelték, vágytak utána.
Volt ébredező Amerika, türelmetlen Amerika, hősies Amerika, Hiroshima-Amerika, Vietnám és Korea és Berlin és Bagdad-Amerika.
Megrendült Amerika.
Volt egy önhitt, arrogáns Amerika, csodált, irigyelve utált és megvetett Amerika.
Hiszem, mert néha szükséges hinni: tegnap mindez megváltozott, elmúlt, feledésnek és megbocsátásnak itéltetett.
Tegnap egy színesbőrű férfi állt a chicagói őszben egy új Amerika ígéretével.
A tömeg könnyei, az Ámen-szerűen egy emberként mormolt „Yes, we can” refrének a jövőbe tekintés páratlan lehetőségét nyújtják ennek a földnek.
Obamára szavazott az a 106 éves atlantai anyóka is, akinek élete a tegnapi Amerika eleven bélyege. Színesbőrű nőként magában hordozta mindazt, ami a tegnapi napig elvezetett. Az elutasítást, a megvetettséget, de a harcot, a küzdelmet is.
A reményt is? – erre nem tudom mit mondjak. A 106 évvel ezelőtti Amerikában senki sehol el nem hitte volna, hogy egy napon egy színesbőrű lesz az elnök.
Sőt: még tegnapelőtt is sokan kételkedtek benne.
Sok minden zsúfolódott ebbe a napba: kevés gyöngyházfényű megbocsátás, ígéretek igazságának az ígérete, rajongás. Remény, hogy Amerikát talán mégis érdemes szeretni.
Jelentőségében, mindent átalakító erejének tekintetében november 4. felér szeptember 11.-el. Amerika már soha nem lesz ugyanaz, az arrogancia, a hamis felsőbbrendűség, az ordas erőszak tornyai ledőltek.
És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy Obama, mint elnök, hogyan teljesít a következő négy – esetleg nyolc évben. Maga a döntés, az amerikai nép döntése tette ezt.
Nem volt könnyű: félelmek, gátlások, bűvös erejű, lelket mérgező szavak özönén kellett ehhez túllépni. Kicsinyes önzésektől, gyerekes babonák sokaságától kellett a felnőtt ember magabiztosságával eltekinteni.
Sikerült. Tegnap Amerika megcáfolta a pesszimistákat és új lapot nyitott történelmében, olyat, amelyen – bízzunk benne - kevesebb lesz a félelem és igazolást nyer a remény.

Dobozok és tabuk Amerikában

2008-10-27T13:05:00.000-04:00

www.szabadsag.ro

Az amerikai Alkotmányban rögzített szólásszabadság érdekes módon nyilvánul meg manapság. Amerikai adófizető polgárként a nyilvánosság előtt szinte bármilyen álláspontot képviselhetsz, a törvény szempontjából pedig még kevesebb a korlát.
Ennek egyenes következménye, hogy amerikaiként illik tisztelni a másik ember másmilyen álláspontját, akkor is, ha messzemenően nem értünk egyet vele.
Ebből viszont az következik, hogy amint valamelyik fronton valamilyen módon megnyilvánulsz, azonnal „dobozolnak”. És sajnos, szinte ez az egyetlen következmény.
Vegyük példaként az abortusz kérdését, amely egyike az eldöntetlen vitáknak (és így már nem is fog eldőlni soha). Ha mondjuk XY diáklány, barátnőivel együtt abortusz-ellenző (azaz amerikaiul: pro-life), törvényadta joga, hogy bármilyen békés módon ezt a meggyőződését kinyilvánítsa, utcai megmozdulással, szórólapokkal, művészi happeningekkel stb.
Évfolyamtársa, ZT viszont abortusz-párti, azaz amerikaiul: pro-choice. Ő is ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik.
És miután mindkét fél elmondta, elszórólapozta stb. a magáét, a külső szemlélő szempontjából – a szokásos, egyénenkénti szimpátia- vagy antipátia-rezdüléseken túl – mindketten belekerülnek a megfelelő biztonságos, jól címkézett dobozba. XY pro-life, ZT meg pro-choice.
És ennyi.
Ez a dobozolhatóság számtalan kérdéskör mindmegannyi frontharcosára érvényes, az álláspontok hangoztatásán-felmutatásán túl nehéz bármit is tenni, bárkit bármiről meggyőzni, hiszen az nagyjából azt jelentené, hogy én, mint meggyőző, nem tisztelem a másik ember másféle véleményét, illetve a jogát, hogy azt velem egyenlő hangerőn hangoztassa.
A közvélemény előtt azonban vannak jelentős, erős kivételek, megbélyegző, pestises hatású jelzők-dobozok, amiket jobb elkerülni. Ezekre szeretnék most – a célegyenesbe jutott elnökválasztás margóján – egy kis röntgenfényt vetni, a teljesség igénye nélkül.
Első listánkon a rasszizmus.
Amerikában, Istennek hála, felnőtt egy olyan generáció, amely a különböző fajok és népek jelenlétét, egyenlőségét óvodás korától kezdve megtapasztalhatta, mint mindennapi, természetes, magától értetődő jelenséget. Ezért ma már a faji előitélet – amely még ötven évvel ezelőtt is mindenütt jelen volt és olykor egészen brutálisan meg is nyilvánult – kivételesen butának, értelmetlennek és helytelennek hat.
Nem azt akarom mondani, hogy Amerikában jelenleg nincs rasszizmus. Sőt, sajnos még mindig nagyon sok van belőle. De már jó ideje nem számít szalonképes, vállalható magatartásnak, a rasszistát lenézik, elitélik, kiközösítik. Ezért ügyelni kell a politikai tevékenység során is az esetleges felhangokra, a szavak értelmezhetőségére. A mostani kampány során számos – meglehetősen hajától fogva rángatott – kísérlet történt arra, hogy a jelöltek és környezetük valamelyik elszólását erre a mocsaras területre sodorják. És itt piros pontot kell adnom mindkét jelöltnek, mert ők minden egyes alkalommal a józan álláspontot képviselték, nem engedték belerángatni a diskurzust a rasszista ingoványba, még akkor sem, amikor ez egy kis rájátszással előnyös helyzetbe hozta volna őket.
Második helyezett a listán az arab – muzulmán – terrorista fogalomláncolat.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a három fogalom összekapcsolását a magam részéről nem helyeslem. De mivel mások – sőt, errefele elég sokan – megteszik, kénytelenek vagyunk a kapcsolat létezését tudomásul venni, és valamiképpen kezelni.
A kampány egyik emlékezetes pillanata – azt hiszem, erről még sokat fognak beszélni – az a McCain-rendezvény volt, amelyen a hallgatóságból egy középkorú hölgy felállt, és kifejtette, hogy nem bízik Obamában, mert – (kissé félve tette hozzá) – mert Obama arab.
Ez a kisebbik csattanó. A nagyobbik McCain válasza volt, amely szerint ez nem igaz, Obama rendes családapa...
Hadd ne firtassuk a fogalomzavart, azt, hogy az arab és a rendes családapa nem egymás ellentéte, nem zárja ki egymást. Tegyünk fel inkább egy sokkal izgalmasabb kérdést: ÉS HA ARAB LENNE?
A kampány egyik legütősebb pletykája az volt, hogy Obama muzulmán. Minden komoly megszólaló igyekezett cáfolni, úgyhogy ismét itt a kérdés:
ÉS HA MUZULMÁN LENNE?
Én belátom, hogy 2001. szeptember 11. sokat nyom a latba, és hogy az iszlám terrorizmus sem segít a dolgon, de mégis érdemes elrágódni a helyzeten:
Lehetséges, hogy Amerika – miután sikeresen leküzdötte az évszázados előitéleteket, miután eljutott oda, hogy színesbőrű elnökjelöltje és női alelnökjelöltje lehet, belebotlik ebbe az átlátszó kérdésbe, olyannyira, hogy a fenti, nagybetűs kérdéseket csak igen kevesen merik nyilvánosan feltenni?
Ha már a terrorizmusnál tartunk, hadd mutassak rá egy másik érdekes szempontra.
William Ayers a Chicagói Egyetem professzora.
A hatvanas években, annyira felháborodott a vietnami háború kapcsán, hogy robbantgató terrorista csoportot szervezett. Egy eljárásrendi baki miatt nem itélhették el.
És az ártatlansági vélelem – az igazságszolgáltatás és az intézmények működése szintjén – annyira működik, hogy Ayers simán egyetemi tanár lett, annak ellenére, hogy mindenki tudta mit tett, ő maga soha nem tagadta, és nem is bánta meg egykori cselekedeteit.
Mivel nem itélték el, úgy kellett kezelni őt, és úgy is kezelték, mintha mi sem történt volna. A közvélemény szintjén persze, ez nem így működik, Ayerst manapság a képernyőkön, a politikai gyűléseken és mindenhol nyilvánosan terroristaként emlegetik.
Harmadik a listán a szocializmus.
A fogalom felmerült, mert Obama baloldali politikáját, főleg adópolitikáját egyesek szocialistának tartják. Van is benne valami, de ha a csődbejutott bankok állami „kiváltása”, magyarán: államosítása, mint jellegzetesen szocialista intézkedés nem volt gond, akkor nem látom, miért olyan zavaró egy olyan adópolitika, amely elsősorban a kiskeresetűeket hozza előnyös helyzetbe.
És ehhez már csak egyvalamit tennék hozzá: ha az átlagos amerikai irtózik a szocializmustól, elsősorban a saját átlagosságától kellene irtóznia.
Mert semmilyen gazdasági intézkedés, semmilyen politika nem áll olyan közel a szocializmushoz, mint az átlagosság imádata, a középszer tisztelete. Az a 16 év, amit egy „szocialista köztársaságban” leéltem, elég ahhoz, hogy tudjam mit jelentenek az olyan címkék, mint az „egészséges származás”, „munkás-paraszt szülők gyereke”, és általában a szocializmus egyformásító, átlagosító gondolkodásmódja, amely mindenkor a középszert eszményesíti.
Az én füleimnek az „average hockey-mom” és a „Joe Sixpack” kínosan hasonlóan szól, mint a „rendes proletár szülők gyereke”.

Én – amerikaiként – nem lennék büszke átlagosságomra, nem akarnám azt, hogy az országot hozzám hasonló átlagos emberek vezessék. Sőt, arra törekednék, hogy a Fehér Házba szavazatommal egy minél kiválóbb, minél elitebb embert juttassak.
Vigyázat, szocializmus! – a gondolkodásmódunk sokkal inkább befolyásolja jövőnket, mint a pillanatnyi gazdasági döntések. Az utóbbiak a konjunktúra szülöttei, és a körülmények változásával jönnek vagy mennek. A gondolkodásunk és az értékrendünk viszont sokkal maradandóbb, hatása ellen nehezebb küzdeni!
Utolsó, és ezúttal ellenkező előjelű fogalmunk a hazafiasság.
Amerika teljes egésze – néhány ritka kivételtől eltekintve – hazafi, a patriotizmus itt annyira kötelező, mint a Holdon az űrruha.
Ha van kontraszt, az csak a hazafiak és a még hazafibbak között van.
Ennek fura következménye az, hogy itt a legnyálasabb, a legmantraszerűbb szólamokat is komolyan mondják és komolyan hallgatják.
Először augusztus végén (ideérkezésem napján), a Demokrata Párt konvencióján figyeltem fel erre: néhány felszólaló olyan dolgokat mondott, amilyeneket odahaza legfeljebb Vadim és Păunescu verseiben olvashatunk – ha épelméjűek vagyunk, akkor harsányan röhögve.
Jó ideig nem tudtam napirendre térni a jelenség fölött, mindig vártam a közönség soraiból feltörő kuncogást, legalább egy gúnyos mosolyt. És nem jött.
Jött a komoly, helyeslő bólogatás. Már kezdem megszokni, hogy itt a szólamok is komoly mondatoknak számítanak.
El lehet mondani, halálkomolyan, országos szórású rádióműsorban, tévében, hogy „Amerika a legjobb, legpozitívabb erő a világtörténelemben”, hogy „Amerikának Isten által kijelölt feladata a világban terjeszteni a szabadságot és a demokráciát”. Senki sem fog hahotázni.
Már én sem hahotázok, inkább félek – tessék megkövezni, de a szólásszabadság jegyében elmondom miért.
Azért, mert ezek a mondatok kínosan ismerősek. Ilyen meggyőző erővel, ilyen komolysággal zúghattak annak idején a Római Birodalomban is, amely ugyanolyan jóhiszeműen exportálta a Pax Romanat, a római békét, jólétet és kultúrát, egy egész sor olyan népnek, amely ugyanúgy nem kért abból, mint ahogyan ma sem kérnek az amerikai demokráciából. Aztán az egész nagy birodalom, a világ ura, belülről megrohadt, és összeomlott.
Szeretném azt hinni, hogy ez azért még odébb van, bár néha egészen elkeserítő mondatokat olvasok – még a Szabadság hasábjain is.
Kedves Hawaii levelezőnk, László Judith úgy látja, egészen nagy tömegek szavaznak kizárólag a hasuk, a pénztárcájuk függvényében.
Ha ez igaz, ha az amerikai adófizető polgárt csak az érdekli, hogy legyen meg mindene, és egyébként hagyják békén, akkor mi most egy szomorú világ legszomorúbb országában élünk.
Bízom benne, hogy nem így van (lehet, Hawaii-ból úgy látszik, itt, Indiana-ban kicsit jobb az összkép), bízom benne, hogy az a belülről való megrohadás és összeomlás még jóval odébb van. És remélem, azok is bíznak benne, akik elmennek majd voksolni november negyedikén.

Amerikai foci

2008-10-09T16:34:00.004-04:00

Aki nem látott amerikai focimeccset, annak nem lehet fogalma róla, mekkora őrület itt ez a sportág. A legfeltűnőbb talán az, hogy nemre, korra való tekintet nélkül mindenki megvadul tőle.
A Notre Dame Fighting Irish egyelőre jól megy, a négy legutóbbi meccsből hármat megnyert a csapat.
Az egyetem bármit megtesz a csapatért, és nem csoda, hiszen onnan származik az intézmény pénzének egy elég jelentős része, a Notre Dame a focinak köszönheti hogy óriásit fejlődött, hogy Amerika első húsz egyeteme között van, hogy úgy emlegetik, mint a katolikus Harvardot.
De a focicsapat körül egyébként is sok minden forog, főleg érzelmek. Emlékszem, elköltöző családhoz mentünk - hirdetés alapján - bútort vásárolni, és a hölgy mindent eladott bagóért, de a focicsapat címerével ellátott lábtörlőt semmi pénzért...
Egyfajta élmény tévében nézni ezt a rendkívüli módon fizikai kontaktusra, ütközésre épülő, már-már brutális sportot.
Egészen más viszont látni a népünnepélyt, ami a meccset körülveszi.
Előre figyelmeztettek minket, szombaton ne menjünk az egyetem közelébe, meg se próbáljunk parkolóhelyet keresni.
Úgy adódott, hogy mégis oda kellett mennünk, mert a kórus standján árultuk a hamburgert, hot dogot, ilyesmit.
Eldöntöttük, hogy azért sem gyalogolunk odáig, felemás megoldást választottunk: az egyik viszonylag közeli nagyáruháznál parkoltunk, onnan már csak kb. 1 kilométert kellett baktatni.
Az annál közelebbi üzletek már jó pénzért árulták a parkolóhelyeket, és nem csak ők, a háztulajdonosok is kiadták a gyep szélét - nem ingyen.
Sörsátrak, hamburgeres sátrak, füst, kiabálás, pár részeg ember, hangos zene...
Ismerős?
Igen, kicsit olyan volt, mint tíz otthoni sörfesztivál egybegyúrva.
A ceremoniális része is figyelemre méltó. Már egyébként is úgy kezelik a játékosokat, mint az államfőket szokás, az egyetemen leállítják a forgalmat, ha éppen baktatnak át az öltözőből a pályára edzeni. Nem csoda, néhányuk éveken belül dollármilliókat fog keresni.
A meccs előtt két órával levonul az aranykupolás főépületből az egyetem vezetősége, a csapat, és a legnagyobb fúvószenekar, amit életemben láttam. Huszonhárom szuszafont (óriási, vállon cipelendő tubafajta) számoltam meg. A zenekar egyenruhában, a többiek öltöny-nyakkendő szerelésben végigvonulnak a campus központi parkján az üdvrivalgó tömeg sorfala között.
Az égen két F-akárhányas vadászgép cikáz ide-oda (az egyetem területén működő légirajból), minden elképzelést felülmúlóan hangos gépek. Én rockzenész létemre igazán hozzászoktam a nagy hangerőkhöz, de majd beszakadt a dobhártyám...
Nem láttam a meccset a stadionból, akik bemerészkedtek, azok se sokat láttak, hiszen a sokezer diák egytől egyig lábon állva izgulja végig az eseményt, és az óriási stadionban, komoly távolságból, ráadásul fentről, száz ugrándozó diák feje között leskelődve nem sok minden látszik, főleg nem az az ovális izé, amit futballabdának neveznek errefele.
Mazsorettek, üvöltő skót dudák, üvöltő tömeg, a fúvószenekar időnként eljátsza a Csillagok Háborújából a birodalmi indulót...
Az az érzésem, a népünnepély fontosabb, mint ami a pályán történik, hiszen száz meg száz ember nézi végig a játszmát a stadion mellett, kívül, tévében.
Engem azért nem tudna annyira magával ragadni a dolog. A meccset fél szemmel megnézem, de ha lehet otthon.
Már csak egyvalamit súgnék meg: egyik komoly ambícióm, hogy megértsem a másik nagy amerikai őrületet, a baseballt. Fogalmam sincs, miről szól az a játék. Ha majd kiderült, megírom.

Öt hét a választásig

2008-10-06T09:02:00.001-04:00

www.szabadsag.ro

Az alelnökjelöltek vitáját nézve eszembe jutott egyik középiskolai osztálytársnőm, akin feleléskor mindig jót szórakoztunk. Ha felszólították, talpraugrott, felöltött egy jellegzetes, kifejezéstelen arckifejezést, és monoton hangon elkezdte mondani. Mi pedig betűről betűre követhettük a könyvben.
Valahol mindig csodálkoztam a magolókon, ezeken a rendkívüli memóriájú embereken, akik képesek több oldalnyi szöveget szóról szóra megtanulni. Sajnos, amellett, hogy memóriájuk kitűnő, a legtöbben nagyon buták, az analitikus-szintetikus gondolkodásra képtelenek, hiszen az értelemszerű tanulás sokkal könnyebb és eredményesebb mint a magolás – feltéve, hogy valaki képes rá.
Sarah Palin rendkívüli magoló, memóriája döbbenetes. A vita első felében úgyszólván végig egy betanult szöveget hallottunk tőle, sajátságos széles mosolya kíséretében.
Teljesen mindegy volt, hogy amit mond, annak van-e köze vagy sem az éppen feltett kérdéshez. Egy-egy paragrafus végén megállt, majd az újabb kérdés után ugyanott folytatta, nem is tagadva, hogy nem a kérdésre válaszol.
A szomorú az, hogy csapnivaló teljesítménye nem sok McCain – Palin rajongót tántorított el. Egyrészt a szövege – betanult szövege – jól meg volt írva, azt tartalmazta, amit nagyon sok amerikai igencsak szeret hallani. Másrészt meg, akik kételkedtek képességeiben, azok ennél sokkal rosszabb teljesítményre, bakikra, súlyos hibákra számítottak.
Ellenfele, Joe Biden elkerülte a legnagyobb csapdát: bőbeszédű létére sikerült visszafogott hangnemben folytatnia a vitát, és ami a legfontosabb, nem alázta meg semmilyen formában sem Palint, amit sokan igen rossz néven vettek volna.
Aztán persze, jött a szaksajtó, és alaposan kivesézte az elhangzottakat.
Alapjában véve, el kell mondani, hogy a kampány, a vita hangneme teljesen más, mint amit Romániában lehet hallani. Amerikában a demokrácia hosszú története kiérlelt egy bizonyos fokú politikai kultúrát és egy annak megfelelő diskurzust.
Errefele a tipikus bukaresti politikust a szokásos anyázós stílusával pillanatok alatt lesöpörnék a pódiumról.
Itt elhangzanak a számok, a konkrét tervek, dátumok, törvénycikkelyek, összegek és százalékok, és ami még job: nem lehet halandzsázni.
A media azonnal mindent ellenőriz, minden adatot, állítást szakértői vizsgálatnak vet alá és közli: igaz, részben igaz, nem éppen igaz, vagy… sima hazugság.
Szeretném azt hinni, hogy ezek a nagyon komoly érvek végül döntő szerephez jutnak, mielőtt az amerikai polgárok leadják voksukat.
Mert van egy igencsak ijesztő perspektíva: az, hogy a megválasztott McCain viszonylag rövid idő után hirtelen meghal, és Sarah Palin lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Attól pedig a jó Isten óvja és mentse meg ezt az országot, és az egész világot, mert az Ovális Irodában a magolás nem sokra vezet.
Egyelőre a felmérések azt mutatják, hogy nagyon sok amerikai nem értelmi, hanem érzelmi alapon dönt. Akinek Palin valamiért rokonszenves, annak mintha nem jutna el a tudatáig iszonyú butasága, tájékozatlansága, és a veszély, amit ez jelent.
Mind Obama, mind Biden rendkívül tanult ember, és azt hinnénk, kettejük szellemi fölénye meggyőzően hat, ha a másik oldalon csak a McCain szürkeállománya ellensúlyozza azt. De sajnos nem így van. Elég szomorú tény, de tény: az átlagos amerikai büszke átlagosságára. Arra, hogy nem tartozik az elithez, hogy nem a Harvardon végzett, hogy nem vitte túl sokra az életben. És ebben az összefüggésben Obama elit gondolkodása, tanultsága és stílusa kimondottan ellenszenves nekik. Másrészt, Biden akkora tapasztalattal rendelkezik, amekkorával kevesen, ennek viszont mostanában elég negative csengése van, még akkor is, ha tapasztalatával kellőképpen ellensúlyozza Obama politikai zöldfülűségét.
Sokan szeretnék ugyanis, ha a jelenlegi, becsontosodott washingtoni elit eltűnne már a porondról, és Biden elég régóta koptatja a szenátusi foteleket.
A gazdasági válság egyelőre a demokraták malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha az átlagos amerikai polgár nem nagyon érzi a hatását: a benzin nem drágább, az árak nem igazán nőttek, a munkahelyek számának csökkenése is csak az utóbbi egy-két év tempóját követi.
Pánikhangulat viszont van, és az üzleti szféra, a részvényesek, a tőzsdebárók alaposan megizzadtak az elmúlt két hétben.
A választásokig még öt hét van, a felmérésekben Obamaék pár százalékkal vezetnek, előnyük lassan nő.
Persze, a felmérések nem feltétlenül egyeznek azzal, ahogyan az urnáknál döntenek majd a polgárok: rendkívüli tesztje lesz ez mindenféle toleranciának: aki a kérdező riporternek azt mondja, hogy szívesen szavazna egy színesbőrű elnökre, vajon a szavazófülkében is úgy gondolkodik?Majd elválik…

Amerikai rulett

2008-09-19T21:32:00.006-04:00

www.szabadsag.ro

Érdekes játékról beszélünk: adott egy fogyasztói életmódra épülő ország – jelenleg gazdasági mélyrepülésben, és egy egész sereg megold(hat)atlan gonddal küszködve. Adott egy elnökválasztás, amelyben az egyik jelölt kiszámíthatóan rossz, a másik kiszámíthatatlanul szimpatikus.

Tessék szavazni.

Az elmúlt hetek szépen érzékeltették, milyen festői interlúdiumokkal, hirtelen kanyarokkal tarkított ez a rulettjáték.

A republikánusok aggastyánkorú elnökjelöltje úgy gondolta, hogy az alelnöki pozícióba valaki fiatalt és érdekest kellene javasolnia. Előszedte Sarah Palint, aki ha semmi másnak nem, ennek a két kritériumnak tökéletesen megfelelt.

Egy álló hétig a csapból is Palin folyt, Amerikában nehéz volt úgy bekapcsolni a tévét, hogy ne őt lássuk, amint két gúnyos mondata között a fogsorát nyalogatja.

A média és a szórakoztatóipar iszonyúan gyorsan reagált: napok alatt megjelentek a Palin-babák, a humoristák maradéktalanul feldolgozták szavait, az optikusok meg hatalmas plakátokkal hirdették: van Palin-szemüvegünk!

Aztán amint az érdekessége elmúlt, a Palin-lufi lefújódott, két napja alig látni őt. Kezd viszont megjelenni a képernyőkön ellenfele, az eddig úgyszólván láthatatlan Joe Biden.

Mindennek a tetejébe, beütött egy gazdasági káosz, több pénzintézet csődöt mondott, további néhány alatt inog a talaj. Obama csapata üti is rendesen a vasat: íme hova vezet a republikánus kormányzás!

Lassan az is várható, hogy az egymagában kampányoló kvázi-amatőr politikusnak számító Palin beszédei, tömegtalálkozói során elereszt majd egy-két kapitális butaságot is.

Lehet, hogy nem túl tisztességes ez így részemről, de csendben remélem, hogy ez a tendencia marad továbbra is, és a felmérésekben látható 45 – 45 százalékos holtverseny lassan elbillen Obama javára.

Elmondom mi zavar a republikánus duóban.

Sarah Palin egyvalamiben nagyon hasonlít Obamára: mindketten olyan emberi jelenségek, amilyenek csak Amerikában lehetségesek.

Obama kenyai muzulmán apától és fehér anyától származó, Indonézia és Hawaii között gyerekeskedő, tinédzserként lázadó jogi zseni, aki fiatal harvardi végzősként jól fizető kényelmes állások helyett kényelmetlen, kevés pénzzel járó közösségszolgálatra adta fejét.

Ilyen sem Európában, sem másutt nincs.

Sarah Palin konzervatív keresztény, öt gyerek anyja, katolikus-pünkösdi-szabad keresztény vallásos háttérrel, karrierista, szépségkirálynő, tehetséges kosárabdázó, szenvedélyes vadász, politikus.

Ilyen sincs sem Európában, sem másutt.

Viszont ha Obama, mint furcsaság nem sugall negatívumokat, Palin elgondolkoztató.

Nehezen fér be ugyanis a józan ész kereteibe, hogy valaki szentnek tartja az életet, olyannyira, hogy orvosi tanács ellenére is megszüli ötödik, Down-kóros gyerekét, de ugyanakkor szerelmes a lőfegyverekbe, szarvasra vadászik, büszke arra, hogy első nyulát tízévesen lőtte.

Még akkor is, ha a vadászat Alaskában kötelező hagyománynak számít.

Nehezen elképzelhető, hogy valaki meggyőződéses keresztény, konzervatív elveket vall, de ugyanakkor tetemeken átgázolva építi karrierjét, könyörtelenül eltávolítva mindazokat, akik útjában állnak, vagy nem helyeslik elképzeléseit. Nekem ez azt sugallja: Palin nem gondolja végig a saját meggyőződéseit, elveit divatok-hagyományok-közösségi elvárások alapján alakítja. Ha egy-két dolgot következetesen átgondolna, hamar rájönne, hogy következetlen, hogy gondolatai, elvei és életstílusa több ponton ütköznek.

Mi több, Palin tájékozatlan. Az amerikai kommentátorok zöme igyekezett jelentéktelennek minősíteni azt a tényt, hogy fogalma sincs arról, mi a Bush-doktrína. Úgy érveltek: az amerikaiak zöme úgyszintén nem tudja azt.

Ezzel akár egyet is értenék, de hadd folyamodjak egy analógiához: ha a kolozsvári utcákon találomra megállított személyek zöme nem tudja, mi az, hogy cisz-moll, nem gond. De ha egy zenész nem tudja ugyanezt, az már baj. Hasonlóképpen, egy politikus – alelnökjelölt! - is bajban van, ha nem tudja mi a Bush-doktrína.

John McCaint tisztességes, jóhiszemű embernek tartom, aki valóban hisz abban, amit hirdet: jellegzetes republikánus program, konzervatív értékek stb. Ahogy Obama mondaná: újabb Bush-mandátum.

Csupán egy gond van vele: a temperamentuma.

Tessék csak megfigyelni a testbeszédét, azokat a hirtelen lökő, eltaszító mozdulatokat.

Úgy gondolom, Amerika nagyon rossz lóra tesz, ha a Fehér Házat egy impulzív aggastyánra és egy mesésen tájékozatlan, gátlástalanul karrierista nőre bízza.

Apropó nő: nem pejoratív szándékkal említem Sarah Palin nemét, de muszáj megemlítenem valamit: Amerika egyik jellegzetessége, hogy a nemi-faji stb. jogok lassan változnak pozitív irányba (bár legalább változnak!), viszont annyit beszélnek azokról, hogy a külső szemlélő csömört kap tőle.

Palin kapcsán a nőkről, női jogokról annyi kerekasztal, monológ és szakértés folyt az elmúlt napokban, hogy az ember azt hinné, Amerika egy szexuálisan szegregált társadalom, ahol a nők külön fajt képeznek, holott erről szó sincs.

Visszatérve a kampányra: az alapgondolatokat mindkét fél lefektette, szinte minden területen, viszont egyelőre kevés szó esett a részletekről, a konkrét megvalósítás módozatairól. Valahol érthető, hiszen minél később fedik fel a változtatás módszertanát, annál kevésbé valószínű, hogy esetleg visszakozni, gyökeresen változtatni kell azon, ha a körülmények úgy alakulnak (például beüt egy gazdasági válság). A média viszont lassan kezdi követelni azokat a bizonyos részleteket, mert amíg azok hiányoznak, úgyszólván meddő vita folyik, amelyben mindkét fél mantraszerűen ismételgeti a maga szólamait.

Addig nincs esély értelmes, megfontolt döntésre, komoly érvek hiányában, pusztán szimpátiára, vélekedésekre alapozva szavazni nem józan választás, hanem hazárdjáték, amerikai rulett.

Pár szó az itteni kóruskultúráról

2008-09-19T13:07:00.002-04:00

A Notre Dame egyetem liturgikus kórusa a legjobbak között van, országos szinten. Nagyon érdekes számomra megmártózni ebben a teljesen másféle kóruskultúrában, a túlnyomórészt idegen repertoárban.
Tegnap nagyon fárasztó próbánk volt. Általában a csütörtöki próba nem egy piskóta: a bazilikában, a kórusemelvényen, állva szorongunk bő két óra hosszat. Ehhez képest tegnap szinte kizárólag nehéz passzázsokkal, kínlódós részekkel foglalkoztunk.
A repertoár zöme az angolszász és az amerikai kórusirodalomból épül fel, elég szép számban tartalmaz kortárs darabokat.
A bemelegítő-hangoló gyakorlatoknak nincs semmi köze ahhoz, amit én eddig tanultam, illetve 8 éves karnagyi pályafutásom alatt alkalmaztam. Az igazat megvallva, egy egész sor dolognak nem igazán értem a lényegét, nem tudnám megmondani, hogy a sok diatonikus skála (oda-vissza) mitől jó, leszámítva azt, hogy bizonyos lépéseket kitisztít - amire vannak sokkal jobb módszerek is.
Ezt persze, nem kritikaként említem, hiszen a kórus nagyszerűen szól, ami azt jelenti, hogy az én felfogásomtól függetlenül, a módszer messzemenően eredményes.
Az amerikai fiatalok iszonyúan kínlódnak a latinnal. Nagyon nehezen találják el a helyes magánhangzó-árnyalatokat, hogy a mássalhangzókról (főleg a t es az r szól szörnyen) ne is beszéljünk.
Szerencsére a karnagy, Gail Walton általában nem hagyja annyiban a dolgot.
A tanulási módszerek is érdekesek, a nehezebb dolgokat számolva sajátítják el. Ez úgy történik, hogy a dallamot éneklik, de szöveg helyett számolnak. Pl. négy negyedben egy-egy szám jut minden negyedre: one - two - three - four. Ha nyolcadok vannak, akkor one - and two - and three - and four -and.
Viszonylag rendszeresen szerepel a csapat. Egyrészt minden vasárnap a tízórás szentmisén éneklünk, néha a vesperáson is, másrészt minden pénteken van úgynevezett bookstore concert, ezeken általában a kórus fele szerepel egyszerre, a két fél váltogatja egymást: bevonulunk az egyetem óriási könyvüzletébe (állandóan tömve van, olyan forgalma van, mint mondjuk a kolozsvári Central áruháznak), felállunk félkörbe és 6-8 darabot előadunk.
Furcsaságok: a vasárnap reggeli mise előtt próba, az előtt meg: reggeli. Utóbbi úgy néz ki, hogy az ezzel megbízott tenor srác, Josh a csütörtöki próbán megnevezi azt a 6-7 embert, aki vasárnap reggel ellátja a népet fánkokkal, kiflikkel, üdítővel, egyéb borzalmas, állítólag ehető készítményekkel. Illik az eseményen részt venni... azért mi, ha ott is vagyunk, enni valahogy mindig elfelejtünk, inkább otthon reggelizünk.
Más.
Rögtön az első hétvégén, miután felvettek, focirangadó volt és eszméletlen őrület emiatt a campuson.
Erre majd még visszatérek. A lényeg az, hogy a kórus bérelt standon árulta a hamburgert, hot dogot, üdítőt stb. Elég szép pénz gyűlt össze...
Lehet, hogy ezt odahaza is alkalmazni kellene: ha már a zenész nincs megfizetve, adjunk neki lehetőséget rá, hogy ilyen hülyeségekkel keresse meg a pecsenyérevalót...

Otthoniasodunk...

2008-09-12T15:53:00.003-04:00

Immár több mint két hete vagyunk itt, és egyelőre nem panaszkodom a dolgok állására. Sőt, akár azt is mondhatnám: szeretem itt, Mishawakában, ebben a nyugis környezetben. Amikor megérkeztünk, jó pár óra repülés után kissé félálomba merülve szemléltem a tájat. Zoli (Toroczkai Zoltán professzor) hozott el a chicagói reptérről, a kocsi rádiójában éppen zajlott a demokrata párti konvenció. A táj errefelé meglehetősen hasonlít az erdélyire, csak jóval laposabb. Amolyan partiumi.
Egy éjszakát Zoliéknál töltöttünk, aztán másnap beköltöztünk bérelt lakásunkba itt, a Hickory Road-on. Ahhoz képest, hogy bérlakás-komplexum, nagyon jó, rengeteg zöld van itt, számtalan mókus futkos ide-oda, de nyuszit, vadludat, görényt, egyebeket is lehet néha látni.
Két napig Zoli és felesége, Ági hordoztak ide-oda, aztán nekiálltunk a kocsivásárlásnak.
Istenem, azok voltak a legrosszabb napok. Sógornőmékkel, Erzsóékkal megvitattunk minden egyes ajánlatot, napokon keresztül úgyszólván csak ezzel foglalkoztunk. Az egyetem szerencsére gyalog is megközelíthető (na azért közel nincs: 4 kilométer, olyan 45 percnyi gyaloglás).
Aztán múlt kedden meguntuk a dolgot. Zoli kölcsönadott kocsijával lehajtottunk a McKinley útra, leparkoltunk egy üres helyen és becserkésztünk néhány autókereskedőt.
Végül egy 1994-es évjáratú Honda Accordnál kötöttünk ki.
Kocsival itt lehet élni. Anélkül nem. Ez ilyen egyszerű, el nem tudom képzelni, mihez kezd ez az ország, ha a kőolajtartalék hamarabb fogy el, mintsem hogy alternatív energiaforrást találjanak...
A legtöbb formaság meglepően egyszerű volt és két nap alatt megszoktam, hogy itt az eladók meg a hivatalnokok alapállásban kedvesek, szolgálatkészek.
Csak a jogosítvány és a gépkocsi-beiratás ügye megy nehezebben, de annak is megvan a maga magyarázata: a BMV (Bureau of Motor Vehicles) állami hivatal, alkalmazottainak munkahelye bombabiztos, megengedhetik maguknak, hogy mogorvák és szőrszálhasogatók legyenek. Na de ez is a végkifejletéhez közeledik, hiszen ügyfelük ezúttal romániai viszonyokon edzett fickó, semmi hasonlóval errefele nem találkozhattak...
Feleségestül felvettek a liturgikus kórusba (elég híres, profi együttes), ott is elég sok furcsasággal találkoztunk.
Általában véve viszont az az érzésem, hogy a sok bizarr dolog zöme nem hiába van úgy. Mindennek oka van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megfelel az én erdélyi agyamnak, de belátom, hogy nem véletlenül van úgy. Ezekre majd még visszatérek, van néhány egészen jellegzetes példám.
Tegnap szeptember 11 volt és persze, a csapból is a megemlékezések folytak (felvásároltuk olcsón Sameet, egy elutazó indiai poszdok cókmókját, azóta van tévénk, sőt, dvd-lejátszónk is).
Főzünk, rendszeresen, és búcsúzóul muszáj megdöntsek egy tévhitet: Amerikában LEHET finomakat enni. Csak persze nem vendéglőkben, gyorskajáldákban. Főzni kell.