Olimpiai utórezgés

Eszem ágában sincs beleugatni abba a rengeteg meddő vitába, ami a napokban errefele folyik a vancouveri téli olimpia eredményei, körülményei, közvetítése stb. kapcsán.
Azt azért nem állhatom meg szó nélkül, hogy az Egyesült Államok mesésen álszent, képmutató olimpiai szövetsége hazaparancsolta egyik sportolóját csak azért, mert egy jót bulizott megérdemelt győzelme után. Ráadásul megparancsolták neki, hogy hazudjon, állítsa azt, hogy önszántából jött haza...
Olyannyira tipikus ez az eset erre az országra, hogy nagyon fáj. Az amerikaiak egy kritikus tömege sajnos képes arra, hogy etikussá, mi több hazafiasan magától értetődővé magyarázza a guantanamói vallatási módszereket, biblikus érvekkel támasztja alá a kapitalista harácsolás gőgjét (templomi tanfolyamok vannak errefele arról, hogy miként bizniszeljünk Jézus utasításai szerint), de szent borzadályba merevedik attól, ha meglát egy meztelen vagy félmeztelen emberi testet, netalán ha valaki aranyéremmel a nyakában a "Team USA" trikót viselve enyeleg egy buliban. Menjenek a fenébe mindnyájan!
Amiről igazán beszélni szeretnék, az a műkorcsolya, különösen annak a zenével való kapcsolata.
Istennek hála eljutottunk egy eléggé kiegyensúlyozott korszakba, hiszen az orosz hegemónia meghasadásával igazán csak most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni.
Olyan dolgokról beszélek, mint a technika, akrobatika, és a művészi kifejezés közötti kényes egyensúly, amely ennek a sportnak annyira sajátossága.
Ha a nagy ugrások szép kivitelezése mellett a kifejezőerő is szempont, sőt, lényeges szempont, akkor egyszeriben nagyon fontos lesz a kísérőzene. Céltalanul borongó semleges zongorafutamokra lehet ugyan szépeket ugrani, de nem lehet a nézővel semmit elhitetni, nem lehet őt meggyőzően elragadni semmilyen más világba. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor az egész hiábavaló, a műkorcsolya szóból nem jön össze a mű- előtag.
És azt kell mondjam, hogy bár eddig is volt sok kiemelkedő zene a különböző nemzetközi versenyeken (és ez gyakran rendkívüli teljesítményhez vezetett), igazából csak most kezdődik a kísérletezés. A vancouveri olimpia szolgált mindenféle példával.
Az egyik amerikai páros például szépen túllőtt a célon, amikor Rossini Stabat Materének zárótételét, az "In sempiterna saecula" duplafúgát választotta ki - természetesen a koregráfia igényeinek megfelelően montírozva.
Nem másért, de ez a tétel az általam valaha hallott két legenergikusabb zenemű egyike.
A kezdőakkordtól a coda előtti hatnyolcados, első tételt idéző részletig az egész egy hatalmasan örvénylő g-moll energiaforgatag. Aki nem hiszi, esetleg nem ismeri a művet, hallgasson bele: http://www.youtube.com/watch?v=PR1rYzZIaFA
Nos korcsolyás legyen a pengéjén, aki vállalja, hogy nyomába ered ennek a hangáradatnak, tartja a tempót, képes ugyanezt az energiát sugározni. Az Evora/Ladvig páros messze lemaradt, folyton az volt az érzésem, csak kullognak a zene nyomában, még akkor is ha a vágás-montírozás gyakran megtörte annak emberfeletti erejét.
Két nagyon sikeres példát is kiemelnék, Mao Asada ezüstérmes japán lány választását, Rachmanyinov cisz-moll prelűdjének zenekari átdolgozását. A tehnikai hibákkal de döbbenetes kifejezőerővel korcsolyázó Asada látványa, Rachmanyinov félelmetes egyszersmind erotikus haláltánca és a kedvenc hangnemem (kissé cisz-moll mániás vagyok) lenyűgözött, páratlan élményt nyújtott, utána percekig nem jutottam szóhoz.
Ugyanez volt az eset - bár nem végig, csak a műsor pár pillanatáig a Davis-White amerikai jégtánc párosnál, ők az Operaház Fantomjának néhány tételéből ragasztottak egy fergeteges lehetőséget maguknak. Az utolsó pár másodperc lélegzetelállító volt.
Az Egyesült Államok színeiben magát negyedik helyre felkorcsolyázó újonc, Mirai Nagasu kitűnő - bár kissé sötét - zenét választott, talán csak a művészi érettség hiányzott ahhoz, hogy Mozart Rekviemjéhez foghatót korcsolyázzon. A zenemű egy része, pár üteme (és az a pár ütem ott volt a montázsban) a halálon túlról íródott, úgy, hogy Mozart ceruzát fogó keze még ebben a világban alkotott, a többi része már nem. És ehhez a zenetörténelemben egyedi pillanathoz akkor is képtelenséggel határos egy tizenéves kislánynak teljes mértekben felemelkedni, ha se ő, se a közönség mit sem tud a darabról, csak hallgatja azt:
http://www.youtube.com/watch?v=swkT07TP-mo
Mindezek után az én következtetésem az, hogy Istennek hála, a műkorcsolya immár egyre kevésbé egyik vagy másik szempont foglya, immár minden számít, és ez így van jól.
És itt téved nagyot Jevgenyij Pljuscsenkó, amikor elirigyli amerikai vetélytársa, Evan Lysacek aranyát, szvanyú szőlő módra négyszeres ugrását emlegetve, amit Lysacek elmulasztott.
Nem, kedves Jevgenyij (szólíthatlak Jenő cárnak?), a műkorcsolya nem CSAK sport, hanem sok minden egyéb. Ha úgy gondolod, javasold, hogy kizáró jelleggel vezessenek be egy mozzanatot, amikoris mindegyiketek kivonul, és ugrik egy négyszereset. De azt állítani, hogy a négyszeres ugrás önmagában pótol mindent, hogy aki arra képes, az jobb mindenki másnál, kicsit egyoldalú szemlélet, nem gondolod?
Evan Lysacek nem ugrott ugyan négyszereset, de tökéleteset korcsolyázott. Te megugrottad a magadét, de szinte egyetlen ugrásod sem volt "tiszta". Dőlt szögben értél földet, nem volt meg a három teljes fordulat, stb. Minden elismerésünk a tied, de azon az estén valaki jobb volt nálad. Előfordul.
És sportszerűségre vallana részedről, ha nem morognál emiatt.
Nem zárhatom le ezeket a sorokat anélkül, hogy szót ejtenék a koreai királynőről, Kim Yu Na-ról, aki egyszerűen fenomenális. Koreainak lenni úgy, hogy az egész ország elvárása a te vállaidon van, és Japánt, az ősriválist kell legyőznöd, olyan teher, ami alatt a legtöbbünk összeroppanna. Talán ilyen lehet a japán kendósok helyzete, amikor a világbajnoki döntőben a koreaiakkal kell megmérkőzniük. Közöttük is akadt egy, aki fenomenálisan, legendásan emelkedett a helyzet magaslatára. Akinek van ideje, nézze meg ezt a dokumentumfilmet, megéri: http://www.youtube.com/watch?v=tPR_L1wG45o&feature=related
Folytatásai oldalt a linkek között, sajnos angoltudás kell hozzá.
Ugyanilyen egyszeri, történelmi teljesítmény volt Kim Yu Na két jégijelenése.
Ez előtt csak fejet hajtani lehet.

Apróságok

Először is bocs mindenkitől, aki figyelte ezt a blogot, a féléves kimaradásért. Megpróbálom röviden összefoglalni mindazt, ami számomra fontos esemény volt ebben az időszakban. Nyáron odahaza jártunk, sajnos többnyire Sepsiszentgyörgyön. Kolozsvári házunkat ugyanis kiadták bérbe családtagjaim, tehát amíg a kincses városban voltunk, vendégségben laktunk barátoknál (millió köszönet Tyukodi Laci testvéremnek és családjának, valamint Molnár "Frater Botondius" Boti kedves barátomnak, a Visszhang kórus új, nagyszerű karnagyának).
Kolozsvár pedig - minden más nagyvároshoz hasonlóan - nagyon fárasztó, ha nincs hova hazamenni benne.
Nem azt mondom, hogy nem esett jól otthon lenni, sőt, de valahogy nem volt az igazi "otthon".
Miután visszaérkeztünk, költözés. Már a tavasszal lefoglaltunk itt egy tisztességes méretű lakást. Ez egy úgynevezett "townhome", azaz kétszintes kis kégli, az emeleten két hálószoba, lent óriási nappali, konyha, sok kis mellékhelységgel, lomtárral, és ami talán a legjobb az egészben: pici udvarral.
A költözést itt jobbára mindenki maga oldja meg, tehát én is. Szerencsétlen tönkremenőfélbe levő Hondánkba bepakoltunk mindent, ami egyszer belefért, valami 15-20 úttal áthoztunk szinte mindent. Persze, maradt néhány bühü nagy darab, azok kedvéért béreltem egy kisteherkocsit (húúú de fura volt vezetni), Zoli segített és két úttal minden meg volt oldva.
Körülbelül két héttel azután meghalt a Honda. Pontosabban még most is működik, első kulcsra indul, de annyi baja van, hogy kétszer annyiba kerülne a javítás, mint amennyit ér. És mivel közben kaptam egy kis állást (mindjárt részletezem), megbízható járgány kellett.
Nem volt könnyű, mert ismét a legrosszabbkor álltunk neki vásárolni: kb. egy hónappal azután, hogy megjött a diákság és felvásároltak minden olcsóbb és jobb kocsit.
Végül kaptunk egy viszonylag újabb és jó járgányt (Toyota Corolla 2002), csakhát még most is fizetjük az adósságot miatta. Zárójel: láttátok volna, hogyan néztek ránk, amikor beállítottunk Andival, a Marek kollégájával vásárolni. Mármint hogy ő adott kölcsönt. Itt ilyen nincs, az amerikaiak magától értetődően bankkölcsönnel dolgoznak, fel nem fogták, hogy mi miért és hogyan nem...
Erről még csak annyit: nagyon jó érzés olyan kocsit vezetni, amiben minden van ami szükséges, és minden működik is, kifogástalanul... a Hondában az utóbbi hónapokban már semmi sem működött.
Munkát kaptam. Van itt, olyan 50 kilométernyire, Middlebury-ben egy kis zene- és tánciskola. Tavalyig csak tánccal foglalkoztak, idén kezdték el a zenét. Nos ott tanítok gitárt és énektechnikát. Egyelőre kevés a tanítvány, csak keddenként vannak óráim, de az is valami, és én mindig is élveztem a tanítást, főleg ha olyan embereket taníthattam, akiket érdekelt is a dolog.
Télen, ha éppen hóvihar van, kicsit izzasztó élmény kivezetni odáig és vissza. Az út kb. kétharmada autópálya, az utolsó szakasz viszont nem, ráadásul Amish vidék, tehát folyton lovasszekereket kell kerülgetni.
A suliról majd még mesélek, mert van ott pár nyaktörő dolog, amivel én európaiként nagyon nehezen szembesülök.
Mishawakában beköszöntött közben a tél, kb. húszcentis hó van, három napja folyton havazik, és a következő napokra sem jósolnak egyebet. Gyönyörű látvány, de hideg van (most, amikor ezeket a sorokat írom, -9 Celsiust mutat a hőmérő) és a közlekedés is eléggé vacak.
Itthon töltöttük az ünnepeket. tavaly Bostonban voltunk, és úgy döntöttünk, hogy idén itthon maradunk. No azért volt egy kis kiruccanás, mert Karácsony másodnapján elmentünk Chicagóba a Trans-Syberian Orchestra koncertjére. Aki nem ismeri ezt a bandát, az nézzen utána neten. Megéri. A koncertről azt kell mondanom, hogy zenileg is jó volt ugyan (ejha... kedvenc zenészeim egész lajstroma állt a színpadon: Chris Caffery és Alex Skolnick gitárosok, Johnny Lee Middleton basszusgitáros, Vitalij Kuprij és Bob Kinkel billentyűsök, Jeff Plate dobos - egytől egyig frakkban hehehe - , plusz egy vonószenekar, plusz egy kórus, plusz egy egész sor jobbnál jobb énekes), a műsor első fele teljesen karácsonyi volt - a Christmas Eve and Other Stories albumra épült, míg a második fele a friss Night Castle albumra, a show és a látvány viszont minden elképzelésemet felülmúlta. Soha ilyen színpadi produkciót nem láttam még. A teljes színpad moduláris, mozgó részekből állt, minden folyton mozgásban volt, fények, pirotechnika, lézershow... a Carmina Burana alatt lángokban állt a színpad. Érdemes utánanézni a Youtube-on, van pár elég releváns felvétel.
Végül még pár szó arról, hogy miért nem írtam az utóbbi hónapokban: mert otthon is és itt is elég durva dolgok történtek. Mindkét helyen undorító volt figyelni a politikát, a közéletet, és valahogyan nem volt gusztusom az egészhez. Tény, hogy összeszedem magam és pár dolgot mégiscsak megírok, mert ilyen a vezércikkíró...- nem tudom már ki mondta: a vezércikkíró az, aki a csata után jön és lelövi a sebesülteket.
Töltöm én is csőre...

Bürokrácia?????????

Vannak dolgok, amelyekben Amerika utolérhetetlen, és szerintem mindig is utolérhetetlen lesz. Ezek egyike az a mód, ahogyan itt gyakorlatilag lenullázták a bürokráciát. Ennek hátterében van egy kis sajátos amerikai bizalmatlanság mindenféle hatósággal, hivatallal szemben, hiszen csakis így lehet a természetükből adódóan burjánzásra hajlamos irodák és hivatalok létét a valóban szükséges minimumra szorítani.
A tényekről csak ennyi: költözni készülünk. Új lakásunk július 24-től a mienk, viszont a mostani még augusztus végéig szintén a mienk (ha annál korábban lemondjuk ráfizetünk).
Az új lakásba nem költözhetünk be, ameddig nevünkre nem iratjuk a villanyt és a gázt. Ugyanakkor, mivel "részletekben költözünk" itt, a régi lakásban is szükségünk lesz ezekre a szolgáltatásokra.
Mindezt nehezíti, hogy szombattól úgyszólván augusztusig Romániában leszünk.
Sebaj kérem, írd és mondd: tíz perc alatt (ameddig eltartott, hogy a kedves hivatalnok kitöltött egy egyszerű formanyomtatványt) villanyáram ügyben minden el volt előre intézve. Július 24-től nevünkön az új szerződés, augusztus végéig tart a régi.
Sőt, az sem volt gond, hogy előre kifizessük a még meg nem érkezett júniusi számlát: pár dollárral többet fizettünk a megszokott összegnél, amennyiben a számla kevesebbet mutat, a következőből majd levonják. Mindezt tíz perc alatt, egyetlen okmány, papír, igazolás felmutatása nélkül.
Holnap betelefonálunk a gázművekhez is. Állítólag meg sem kell személyesen jelenni...
Amerika korántsem fenékig tejfel, aki úgy indul ide, hogy na aztán hanyattfekszem a zöldellő gyepen és valaki majd tömi a számba a kolbászt, az alaposan pofára fog esni. De vannak dolgok, amelyek minden elvárást és romániai hátterű elképzelést felülmúlóan jól működnek.
Legalábbis az ügyintézés ilyen. Romániában mikor lesz lehetséges tíz perc alatt, egyetlen okmány nélkül a nevünkre iratni a villanyáramot???

Amerikai közlekedés

Amerika a gépkocsi országa, az amerikai életmód ugyanúgy kötődik az automobilhoz, mint az őslakosoké a bölényhez: elképzelhetetlen anélkül, és ha valaki vagy valami elveszi a gépkocsit Amerikától, ugyanolyan kilátástalan helyzetbe kerül mint amilyenbe az indiánok kerültek, amikor a fehér ember számolatlanul gyilkolta halomra a prériken egykor tízezres csordákban bóklászó patásokat.
Ha az európai ember amerikai közlekedésre gondol, akkor - jórészt a filmek hatására - lelki szemei előtt zsúfolt nagyvárosi utca jelenik meg, gőzölgő sűrűn megpakolva ötméteres járgányokkal, szitkozódó taxisokkal, üvöltöző bajszos rendőrrel és se vége se hossza tülköléssel.
Ki kell ábrándítanom mindenkit. A leírt utcakép bizonyára előfordul, sőt, egészen sűrűn látható mondjuk Bronx vagy San Francisco egyik zajos csomópontján, de Amerika egészére abszolut nem jellemző.
Ami a leginkább megszabja az amerikai közlekedés (és sok minden más) jellegét, az a rengeteg hely. Az amerikai soha nincs helyszűkében, soha nem kell egy nagyszabású projekt, befektetés, beruházás, infrastruktúra-fejlesztés méreteit a rendelkezésre álló kevés hely miatt csökkentenie. Ez nem szempont. Nincsenek ötszáz éves műemlék-épületek, nincsenek elmozdíthatatlan, elköltöztethetetlen szimbólumok.
Az utak, a sávok szélesek. Minden nagyobb út közepén letérősáv van, azaz olyan sárga vonalakkal elkülönített sáv, amely csakis azért létezik, hogy ha valaki a túloldalon levő üzlethez, vagy a balra nyíló kisutcába le akar térni, akkor ne kelljen a saját haladási sávján leállva a mögötte közlekedőket szintén megállásra kényszerítse. Szépen balra jelez, rááll az üres letérősávra, és kivárja, amíg biztonságban letérhet.
Szinte mindenhol, minden irányban van legalább két sáv. Ez azt jelenti, hogy az előzés fogalma, úgy, ahogy mi azt megszoktuk, itt majdnem ismeretlen. Aki gyorsabban haladna, mint az előtte levő, az egyszerűen sávot vált.
A jelzésrendszer nagyon komplex, észszerű, és néhány egészen vad kivételtől eltekintve úgy van megoldva, hogy a csökkent értelmű sem jöhet zavarba. Azért írok kivételekről, mert akadnak itt olyan helyek, ahol például két nagy sugárút, egy kisebb keresztutca és egy vasútvonal keresztezi egymást, a rengeteg jelzőlámpa között pedig ember a talpán, aki kapásból rájön, melyik szól neki.
A sebességhatárok többnyire észszerűek, a rendőrök pedig meglehetősen toleránsak. Ha a 30 mérföld/óra övezetben 35-el hajtok, rám sem hederítenek, az simán belefér a pakliba. 37-38 körül már valószínű, hogy megállít, de megúszom egy figyelmeztetéssel. 40 felett már jön a borsos büntetés, ám az alkalmazott eljárástól függetlenül a rendőr a végtelenségig kedves, udvarias, nem csinál személyes sérelmet a dologból.
Pár dolgot viszont tudni kell annak, akit a rendőrség megállít.
Először - ez azt hiszem egyértelmű - bármit is rejtegetsz, a legnagyobb őrültség amit ott és akkor elkövethetsz, az a menekülés. Se vége se hossza annak a bűnténylistának, amellyel saját vádiratodat terheled, és úgyis elkapnak. Tehát ha vijjog a sziréna, villog a lámpa, azonnal lehúzni az út szélére.
Nem szállunk ki a kocsiból! A motort lekapcsolva kezünket látható helyen a kormánykeréken tartva várjuk amíg a rendőr hozzánk ér.
Senki a kocsiban ülők közül ne kajtasson a csomagjában vagy zsebeiben, a kezeit tartsa látható helyen.
Ezt az elvárást akkor fogjuk igazán megérteni, ha megtudjuk, hány amerikai rendőrt puffantanak le minden különösebb ceremónia nélkül, rutinszerű közúti ellenőrzések alkalmával.
Muszáj pár szót ejtenem a gépkocsikról is.
Amikor idejöttünk, órák alatt beláttuk, hogy a legsürgősebb teendőnk a gépkocsivásárlás. Szerencsére az ehhez szüséges internetkapcsolat egy nap alatt megvolt.
Tehát ha valaki ideköltözés utáni sürgősségi listát kér tőlem, kapásból annyit mondhatok:
1. internet, mivel anélkül nem csak hogy nem jutsz ajánlatokhoz, lehetőségekhez, de a tökéletesen négyzetrács alakú városnegyedekben a google maps nélkül percek alatt eltévedsz. Egyik utcasarok pont ugyanolyan, mint a másik.
2. gépkocsi, amikor az megvan, elkezdhetsz Amerikában élni.
Ne számíts a tömegközlekedésre, hacsak nem valamelyik nagyvárosban, Bostonban, Chicagóban vagy hasonló helyen vagy. Valószínűleg van valamilyen buszhálózat, de nem túlságosan használható, nincs sok esély rá, hogy az óriási területet lefedő 8-10 buszvonal egyike pont a lakhelyed és a munkahelyed (iskolád stb.) között közlekedik.
Tehát a gépkocsivásárlás egyszerűen elengedhetetlen.
Zárójel: gyerekkoromban, a Daciák, Trabantok, 650-es Fiatok , és Zsigulik világában néha kezünkbe került egy-egy nyugati gépkocsis folyóirat. És elálló lélegzettel bámultuk a hatalmas, 5-7 méteres szörnyetegeket. Mi, fiúk sokan szakértői lettünk olyan gépkocsimárkáknak, amelyekkel élőben soha de soha nem találkoztunk, betéve fújtuk a Chevroletek, Pontiac-ok, Chrysler-ek stb. különböző típusait, a motor jellemzőit.
És ehhez képest, amikor 34 éves fejjel idekerültem, az első tanács, amit kaptam ez volt: nehogy amerikai kocsit vegyetek!
Egy vallás omlott össze bennem, amikor ismerősök sorban panaszolták, mennyire megbízhatatlan, rossz minőségű, tonnányi benzint fogyasztó és állandóan elromló járgányokat gyártanak Detroitban és környékén. Japán kocsit kell venni - volt az általános verdikt.
Zárójel bezárva.
Európai ember a kézi váltóhoz van szokva. De nem én. Már odahaza sem szerettem, és sóvárogva vártam a percet, amikor a kuplungpedált és azt a botszerű izét elfelejthetem.
Meglehetősen egyedül vagyok ezzel, ahány európait ismerek itt, valamennyien kézi váltós kocsit vásároltak.
Érvelésüket értem (ellenőrizhetőbb a kocsi, kisebb a fogyasztás, érzem hogy vezetek, olcsóbb ha elromlik stb.) csak éppen nem teszem magamévá. Az a plusz figyelem, amit az útnak szentelhetek, kárpótol azért, hogy például a járgány esetenként 3000 körüli fordulatszámon vált, hogy 2000 fordulatszámon fokozattól függetlenül csúnyán kerreg egyet.
Apropó, figyelem. A közlekedés itt nagyságrendekkel fegyelmezettebb, mint amit odahaza megszoktunk. Nem az őrültek hiányoznak, hiszen ez az internacionális mennyiség itt is jelen van, hanem az ügyeskedők, a kibúvó-bebúvó, "kabbé az előnyödet", "tűnj a francba az ócska járgányoddal az SUV-m elől" típusú, utat és mindent magukénak tekintő közúti vadállatok.
Ha egy héten két tülkölést hallok, az sok, az én kocsimban például nem is működik a duda.
Ha valakinek valahol valami miatt meg kell állnia, a háta mögött érkezők türelmesen kivárják, amíg elhárul az akadály. Nem verik meg, nem üvöltik vissza az anyjába és nem felejtik a kezüket negyedórára a tülök gombján.
Még akkor is ritkán szól a duda, ha némely ténsasszony (ez sűrűn előfordul) a piros lámpánál a vezetőülésről hátrafordulva éppen gyereket nevel, és nem veszi észre, hogy zöldre váltott.
Általános negatívumként viszont megjegyezhetem, hogy a vezetés itt hatodrangú tevékenység. Közben gyereket nevelnek, telefonálnak, a szemüket festik, sms-t írnak, tehát nem árt vezetés közben figyelni a többi gépkocsit. Ha részegen imbolyog a sávon, jobb tartani mögötte 2 másodpercnyi távolságot.
Ugyancsak negatívum, hogy sávváltáskor, de néha még kanyarodáskor is, az indexelést afféle fakultatív javaslatnak tekintik, és nagyon gyakran mellőzik.
Végezetül szót kell ejtenem néhány frappáns szabályzati-berendezési különbségről.
Először is, a stopplámpák nem az út jobb szélén az oszlopon ücsörögnek, hanem az útkereszteződés túloldalán, kábelen függnek. Tehát piros lámpához közeledve ne úgy számoljuk a fékezést, hogy valahol a lámpával egy vonalban kell majd megállni, hanem jóval hamarabb.
Más fontos tudnivaló: kvázi-egyenrangú útkereszteződések esetén mind a négy irányban STOP tábla van, ahol mindenkinek meg kell állni (neeeeem... nem csak enyhén lassítunk, teljesen le kell állni, ennek elmulasztását igen drasztikusan büntetik). És hogyan tovább? - tudom, jobbkézszabály - vágná rá mindenki...
NEM !!!
A jobbkézszabályt Amerikában el lehet, sőt, el kell felejteni.
Az megy tovább először, aki elsőként ért oda, egészen pontosan az, aki először állt le teljesen.
Ha ketten tökéletesen egyszerre értek oda, akkor - és csakis akkor működik a jobbkézszabály.
És ebből nem szoktak balesetek származni, mert nem az történik, hogy mindketten úgy vélik, ők értek oda hamarabb, hanem ellenkezőleg, a legtöbbször mindketten jelzik, hogy előreengedik a másikat. Amelyik hamarabb jelzett az kivár... így jár, aki udvarias.
További érdekességek: a villanyrendőr piros jelzésénél - hacsak nem tiltja külön felirat - szabad jobbra fordulni - persze csak a saroknál való teljes leállás és a szabad, biztonságos lehetőség kivárása után. Ugyanakkor a balra térés csak akkor akadálytalan, ha a zöld jelzést nyíl alakú lámpán kapjuk. Ha nem nyíl alakú, akkor előnyt kell adni a szembe jövő forgalomnak.
Ezzel nagyjából megírtam azt, amit az itteni gépkocsis közlekedésről feltétlenül szükséges tudni. A többit meg kitapasztalja majd az, akit erre vet a sorsa.

Na akkor most kipakolok...

Nem kell megijedni, csak az amerikai zenekultúrától lett nagyon tele a lila csíkos fürdőgatyám.
Egy álló évfolyamon keresztül énekeltünk a Notre Dame egyetem liturgikus kórusában. Nagyszerű együttes, óriási potenciál, szinte korlátlan lehetőségek.
Sajnos két hatalmas gonddal kell megütközni. Az egyik az, hogy bár mindkét karnagy ragyogó szakember, kitűnő előadó és pedagógus, egy valamihez egyikük sem ért: a vokál-pedagógiához. Bemelegítés és hangképzés címén annyira fárasztó dolgokat műveltetnek, hogy az engem teljesen elkeserít. Volt egy kritikus pillanatom, Húsvét reggelén. Már azelőtt, Nagycsütörtöktől kezdve minden egyes nap - írd és értsd - HÉT ÉS FÉL ÓRÁT énekelt a kórus. Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy belássuk: ezt nem lehet büntetlenül megtenni egy emberi hanggal, és főleg, nem lehet elvárni, hogy a harmadik nap végén ugyanúgy szóljon minden, mint a legelején.
És akkor Húsvét reggelén, amikor mágiára lett volna szükség, hogy a kórust még egyszer, utoljára énekképessé pofozzák, a karnagy nekilátott a legfárasztóbb kromatikus szolfézsgyakorlatoknak...
Nem akarom részletezni mi és hogyan hangzott el az esti Vesperáson... sírhatnékom volt.
A másik nagy gond az ízléssel van.
Úgy tűnik, az amerikai kóruskultúra nem hajlandó ismerni semmit Palestrina és a 20. század között. Amikor nagy nehezen bekerült a repertoárba két Mendelssohn (Verleih uns Frieden és Richte mich Gott) és egy Bach tétel (Ruht wohl a János-passióból), láthatóan nem rajongtak érte, már attól is frászuk volt, hogy németül kell énekelni. Speak English, or die. Azon kívül még egy Mozart Laudate Pueri (A Vesperae solemnes de Confessore K339-ből) volt az egyetlen klasszikus darab. Ezzel, hat-hét tucat reneszánsz hömpöly meg ugyanannyi izzadságszagú kortárs darab mellett le volt tudva a barokkot, a klasszicizmust és a romantikát felölelő háromszáz év zenetörténelme.
Végigénekeltünk pár tucatnyi névtelen kortárs angol meg amerikai szerzőtől iszonyatosan lapos, öncélúan disszonáns és üres, semmitmondó darabokat.
Ne értsenek félre: akadt ott jó mű is. John Rutter Winchesteri Te Deuma, vagy Edgar Bainton And I Saw a New Heaven című darabja például csodálatos. Ugyanolyan nehéz és disszonáns művek, de mindennek értelme van, és súlya, hatása van, ha úgy tetszik, katarzisa.
Mindennek a tetejébe a hetvenes taglétszámú kórussal állandóan gregoriánt énekeltetnek. A laikusok kedvéért elmondom: gregoriánt legfeljebb csak kamarakórus méretű együttes tud jól előadni, ahol a tagok alaposan össze vannak szokva, érzik egymás lélegzetét, és ismerik a gregorián előadásmódját. Másképpen holt unalom, se vége se hossza kornyikálás lesz az egész, arról nem is szólva, hogy hetven diák között mindig akad legalább egy, aki minimum egy hangot melléénekel. Az egyszólamú, tökéletes homogén hangzásra törekvő gregoriánban pedig a félreénekelt hangot a süket is meghallja.
Néha odarámoltak a templomba, a nagyszerű orgona mellé egy kisebb fúvóskart. Kezdtem tudomásul venni, hogy itt középút nincs, itt vagy lassan és halkan hömpölyög a zene, vagy dörög és harsog minden.
Az utolsó cseppet ebbe a pohárba pénteken zuttyantották bele, az évzáró szertartáson. Az egyetem kórusai mellé ugyanis odacsődítették a (szerintem) kontinens egyik legnagyobb fúvószenekarát.
Zárójel:
Nincs a zenében rosszabb találmány széles e világon, mint a rezesbanda. Négyes sorokban való masírozásra alkalmas, de semmi egyébre nem, zenére, igazi zenére pedig biztosan nem. Ez az ízléstelen monstrum összesen két árnyalatot tud produkálni, a fortissimót és az ájult káoszt.
Tehát ha nem harsog fülrepesztő hangerővel, akkor halkan nyivákol, bizonytalan lesz és ritmikailag esik szét. Kivételhez még nem volt szerencsém.
Zárójel bezárva.
Odacsődítették tehát a félteke legnagyobb rezesbandáját, hogy amit csak lehet kísérjen, azon kívül meg saját darabokkal "gyönyörködtesse" a népet. Hogy ezek mik voltak? - többek között Mozart Ave Verum Corpus-a (igen, a világ egyik legszelídebb, legmelegebb kórusműve, rezesbandán), meg Bach Ária a g-húrra. Utóbbi nagyjából felismerhetetlen lett, mert valaki ügyeskedett, és megbuherálta a művet, teletömte plusz szólamokkal, hogy a szerencsétlen szaxofonisták meg a basszusklarinétosok is játsszanak valamit.
Mindennek a tetejébe, hogy mindenki produkálhassa magát, két művet az általam valaha látott legrosszabb karmester hadonászott végig. Soha ilyen kétbalkezes fickót nem láttam, még elsőéven a Zeneakadémián sem.
Borzalmas produkció volt, egyedüli vigaszt csak a kivételesen jól sikerült Elgar O salutaris hostia jelentette.
Végiggondolva a dolgot, ez kicsit olyan mint a féltrágár átok: ha van mivel, ne legyen kivel.
Itt, Amerikában, ahol mindenre van lehetőség, pénz és jószándék, annyira hiányzik a jó ízlés és az igényesség, hogy ezt nem tudom hova tenni.
Sok minden szerepet játszik ebben. Kiemelném a dzsesszt, amely egyfajta amerikai népzeneként bevonulva a köztudatba, összeszövődik a patriotizmussal. Dzsesszesen játszani, annyi mint amerikaiasan játszani, és ez sajnos sok esetben eldönti a vitát.
A másik, a nagyzási hóbort, a bizonyítási vágy. Mi az ördögre jó egy száztagú fúvószenekar mint arra, hogy megmutassa: nekünk aztán nem kell spórolni!
Az eredmény szomorú: ebben az országban nem igazán tudnak mit kezdeni olyan szerzőkkel, mint Charpentier, Schütz, Buxtehude, Bach (!), de néhány kivételtől eltekintve még Haydn is gondot okoz. Nem is nagyon kínlódnak vele. A reneszánsz hömpölygés az jó, mert hatalmas.
A harsogás is jó, mert hatalmas. Ha nem hatalmas, akkor unalmas. És nem amerikai.
Az amerikai zene kicsit olyan így, mint az amerikai sport (speciel, az amerikai foci): látványosan brutális, erőmutatványra, fizikai teljesítményre és gyötrő bizonyítási vágyra épül.
Ez pedig végtelenül elszomorít...

Obama beszél és értem amit mond

Na ez kicsit magyarázatra szorul(hat).
Letelt az elnöki mandátum első száz napja, és a hagyománynak megfelelően Barack Obama beszámol arról, amit sikerült megvalósítani, és arról is amit nem. Mindez sajtótájékoztatón.
Eddig semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy ez már talán a hatodik sajtótájékoztatója, amivel nagyjából egyenlített: ifjabb Bush a nyolc évnyi elnökség alatt összesen ha tartott ennyit.
A vicces az egészben az, hogy nekem közben sürgős teendőm van, tehát a számítógép előtt ülve meglehetősen figyelemigényes dolgokat művelek, és csak fél füllel hallgatom, amit mond.
És mégis mindent értek, amit elmond. Időnként hangosan felröhögök a jó humorán, gusztálom a finom iróniát, amivel a kekeckedő republikánus főideológusoknak a képére fagyasztja a vigyort.
És felmerül bennem a kérdés: mi az ördögért nincs otthon ilyesmi?
Otthon az átlagpolitikus magyarul vagy románul beszél, én mindkettőt valamicskével (még mindig) jobban értem mint az angolt.
És mégis, otthon feszülten kell figyelnem, amikor a politikus álmosító hangsúllyal löki az amúgy nem értelmetlen szöveget kb. így: "legfontosabb prioritásunk implementálni azokat a kormányzati programokat amelyek az uniós források, különösen a kohéziós alapból származó finanszírozási lehetőségek hatékonyabb abszorbeálását eredményezik stb. stb."
Ha odafigyelsz, érted mit mond, de nagyon, nagyon kell figyelni. És utána, amikor leülsz cikket írni, az egész mondandót le kell fordítanod lehetőleg a Mari néni nyelvére.
Miért nem kell itt ezzel kínlódni?
Miért nézheti végig Obama sajtóértekezletét élő adásban, fordítás és magyarázatok nélkül minden átlagosan intelligens amerikai polgár?
Miért értem érvelését-okfejtését akkor is, ha csak fél füllel figyelek oda?
Lehetséges-e hogy azért, mert közölni akar valamit, és nem csupán teljesíti azt a kínos politikusi elvárást, hogy olykor sajtót és népet tájékoztasson?
Lehetséges-e, hogy nagyságrendekkel kevesebb rejtegetnivalója van?
Lehetséges-e, hogy nem akarja lustaságát és magatehetetlenségét fantasztikusan hangzó és bonyolult körmondatok mögé rejteni?
Érdemes elgondolkozni rajta.

Susan Boyle és a szavak

Ha van valami, amit itt, Amerikában a bosszantásig túlhajtanak, az a politikai korrektség. Ez részben neveltetés kérdése, ugyanúgy mint az amerikaiak sajátos műanyag mosolya: egy széthúzott száj a "cheese" szónak megfelelően, üres tekintettel párosulva. Nem kell annak kifejeznie semmit, egyszerűen hozzátartozik a kommunikációhoz, megolajozza azt, és kész. Kedvességüket nem gondolják komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolnak semmit se róla, egy automatizmus, egy beidegződés az egész.
Ez működik a szavak szintjén is, és a tipikus amerikai lassan semmit nem nevez a nevén. Mondok egy szélsőséges példát.
A mai prédikáció a Szent Szív Bazilikában Susan Boyle, a brit énekesnő-hamupipőke sztorijával kezdődött, valaki elküldte a páternek a youtube linket.
Ő meg így ecsetelte az új sztár fizikai megjelenését: szépsége nagyon közönséges...
Majdnem elröhögtem magam, pedig sírnivaló. Erdélyben, sőt, a világ szinte összes többi részén simán kimondták volna (még a pap is, azt hiszem), hogy csúf mint a fekete éjszaka... Mert ez a nagy igazság, sértés, sértődés mellőzve.
Én nem igazán értem, mi értelme van ennek a nyakatekert fogalmazásnak, hiszen az egyetlen dolog, ami megváltozik ezzel, az a szavak hangzása. Az értelmük UGYANAZ MARAD. A pap is, a hívek is ugyanazt értették a körmönfont költői húzás alatt, és maga Susan Boyle is azt értette volna, ha történetesen jelen van: csúf, mint a fekete éjszaka.
Miért bosszant mindez? - mert lassan már semmi nem jelent semmit, illetve minden mást jelent, mint eredetileg, és az egész nyilvános beszéd átalakul valamiféle borzasztó szövevénnyé, komplikált lokális, kultúrafüggő konvenciók halmazává, ami a bennfentesek számára ugyanazt a kegyetlen igazságot tartalmazza a kedvesség és a jóindulat álságos álarcába bújtatva.
Iszonyúan finom árnyalatok alakulnak ki, és ezt az érzékeli igazán, aki idejön több-kevesebb időre. Angolul kitűnően beszélő külföldiek szájából elhangzó, teljesen jóhiszemű, ártalmatlan mondatok sértődést okoznak, mert súrolják valamelyik tudatban-tudatallatiban rögzült igazságkerülő mellébeszélési forma határát. A másik oldalról szemlélve pedig, az amerikaiak nem értik, hogy az a sok lüke külföldi, aki jól beszél angolul, miért nem reagál arra a sok finom utalásra, ami az ő esetükben már ezerszer meghúzta volna a vészcsengőt. Meg sem fordul a fejükben, hogy nincs genetikailag-nevelésileg beépített átértelmező gépezetük, hogy a szavakat egyszerűen a szótári értelmük-értelmeik szerint emésztik meg.
És a legszomorúbb az, hogy ez teljesen áthidalhatatlan, egyszerűen értelmetlen azzal próbálkozni, hogy elmagyarázzuk egy amerikainak: figyelj, haver, mi őszintén beszélünk, a szavak értelme nálunk a legtöbbször az, amit az értelmező szótárban megtalálsz. És ha azt kérded "hogy vagy?" (amit minduntalan kérdeznek, választ nem várva rá egyébként), hát nem fogom azt mondani, hogy nagyszerűen. Nem, nem haldoklom, nem tartom a zsigereimet a markomban, egyszerűen csak gyatrán vagyok, mert rosszul aludtam, nem ittam elég kávét, vagy fáradt vagyok, vagy mittudomén. Lehet, csak annyi a bajom, hogy bosszant a sok mellébeszélés...